A kora reggeli órákban apró halakat pucolgat két macskájának Ante, az idős halász. – Az egyik, ez a fekete igen mohó, meg is ártott neki a nyers falatozás – mondja. – Úgy látszik, ezentúl már a halat is sütnöm kell nekik.
A tél felől faggatnám (ne feledjük, némely háztetőkön csak dísz a kémény), hogyan néz ki akkor a sziget, de híján a közölnivalóval. – Azokban a hónapokban nincs itt élet, alig néhány család marad, unatkozunk, de ezt is meg lehet szokni. Nekem ez a természetes, hiszen itt születtem...
Egyébként a kikötőben reggel fél nyolc előtt egy teremtett lélek sincs. Akkor aztán megjő az első komphajó – hirtelen minden irányból teherautók futnak be, targoncák kerülnek elő, meg gépkocsival a helybeliek: érkezik az áru, az újság, meg turista is, szép számmal. (A sziget belső időrendjét a Nap és a Hold járása mellett a komphajó menetrendszerű érkezte határozza meg.) A nyüzsgés mintegy húsz percen át tart, aztán kiürül ismét a partszegély, néhányan azért maradnak, a kávézó napernyői alatt. Tálcán hozzák a gőzölgő kávét, csapvizet jéggel, újságlapozgatás, csend, fények, tengercsillogás. És lelassul az idő: nincs hirtelen mozdulat, az autóvezetők is óvatosan, szinte lépésben hajtanak, olyan szakaszokon is, ahol bátrabban haladhatnának, egyfajta fegyelmezett komótosság leng át mindenen. Egy csónaktulajdonos ráérősen bíbelődik, pakolászik, majd végül halk motorberregés, de csak szép lassan távolodik. Amúgy: a vitorlások, bárkák, jachtok szinte irány nélkül lebegnek a kifeszített táj-vásznon; súlytalanul szépek, mert nincs történetük és kötelező útvonaluk.
A már említett komphajó egyébként Split felől érkezik, Brač és Hvar előtt Šolta az első megálló – halászok szigeteként is emlegetik. Jobbára érintetlen természet: a turistahad és a civilizáció még nem rontotta el. Pálmafák, leanderek, ciprusok, a hegygerincen olajfaligetek, a sétányon gránátalmák hajlanak alá, és virít egy muskátlihoz rendkívül hasonló virág is, amelyet a helybeliek đirani néven tartanak számon. Apró, gondozott kertek az udvarokban, minden négyzetcentiméter maximálisan kihasználva. Itt-ott újabb (jobbára külföldi tulajdonú) kőházak is készülőben, de azok illően beépülnek a környezetbe, nem pusztítva a növényzetet. Az itteniek szívesen szóba elegyednek a távolról érkezőkkel, barátságosak, másnap már előre köszönnek, ráérősen beszélgetnek, nem sietnek tévéhíradót nézni: bekapcsolt készülék villódzása sehol sem volt tapasztalható, esténként viszont a legtöbb ház ablakából finom sült hal illata árad, az asztalt körülüli a teljes család. Ínyenceknek való halféleségek és egzotikus tengeri herkentyűk garmadával a sziklavájatban meghúzódó Pasarella pizzériában is. A közvetlen, udvarias és bájos pincérnő szerint a kifejezés a hajókabinok közötti szűk folyosóra utal (utóbb megnéztem, az idegen szavak kéziszótára szerint akár tengerszorost is jelölhet), ám úgy gondolom, a tulajdonosnak egyszerűen a Pasarella szó tetszhetett meg, jelentésében viszont közel sem találó, hiszen a pizzéria terasza a szélesen elterülő öböllel koccint, egyedül talán a levezető lépcső szűkös kissé; az embernek pusztán arra kell vigyáznia, nehogy megcsússzon néhány pohár dalmát plavac nyomán, mert azonnal a tenger fürösztésében találja magát.
Mifelénk a települések körüli földrészeket, dűlőutakat illeti meg külön név, ott az öblöket tisztelik meg ezzel. A nem túl nagy kiterjedésű szigeten a šoltaiak (akik mintegy 1200-an vannak) 88 öblöt különböztetnek meg (Zakaval, Lučica, Jorja, Turski bok stb.), Rogač kikötőt pedig a többi kilenc faluval buszjárat köti össze. Busszal utazik az egyházi teendőket ellátó két pap is. Szombaton este, lévén Kisboldogasszony ünnepe, mise volt a rogači Szent Teréz-kőtemplomban, s a fiatal, rendkívül rokonszenves pap nem mulasztotta el köszönteni a Csehországból, Lengyelországból, Szerbiából és Magyarországról érkezőket. – Nem kevés ez, hogy csak ketten vannak? – kérdeztük tőle később. – Kevésnek kevés – állítja –, ezt a helybeliek is mondogatják, ám egy család sem adja a fiát papnak.
Lassan sötétül az égalj, befut az utolsó komphajó, néhány diák is érkezik a spliti iskolákból. Ahogyan nálunk egy apuka autóval várakozik a vasútállomáson, ott motorcsónakkal szeli át átlósan az öblöt, ne kelljen a gyerekeknek az iskolaév elején annyit gyalogolniuk. Egy óra múlva a tenger – szétterülő tintafelületként – még hatalmasabbnak tűnik, a távoli jelzőfények pedig nem a lezáró keretekre utalnak, hanem a hajósok számára lényeges pontokra. Az öböl másik feléről hullámháton átvibráló fényszőnyeg kacér hívogatás: csak gyere át, ám nem tudhatod, ki áll a túloldalon. A csend létidejében a fényforrás, állíthatnánk, az akadálymentes személyi átformálódást segítő erőmező fölénye. Amelyet még nem kódoltak át másfajta üzenetté. Így Rogačon egyelőre fényreklámok sem zavarják a szelíd olajfák álmát.
