Udvarhelyszéken jártunk, talán Máré falvában haladtuk, az is lehetséges, hogy a fénykép tavaly készült. Székely fiatalok tánccal, jókedvvel szüreti bálba hívogattak. Minden sarkon megálltak, az úttest közepére borosüveget állítottak, és egy-egy táncrenddel a falubelieket és a csodálkozó autósokat szüreti mulatságra invitálták. Szépek voltak. Erősek. A biztonságot éreztem. A dolgok ősi rendjét, amely kitaposott ösvényként szabott irányt és adott lehetőséget, hogy születéstől a halálig legyen mire támaszkodni. Ez a zárt, fiatal korban sokszor szűknek tűnő paraszti világrend az élet sorsfordulóin, örömben, bánatban, születéskor és halálkor nyújtotta a legnagyobb segítséget. A dolgok évszázados rendje határozta meg, hogy mikor vigad a leány és a legény, azt is, hogy mikor van csendesség, azt is, hogy ki hozza a komatálat, és azt is, hogy a sírt ki ássa meg. A biztonságot éreztem a tisztára csutakolt lovakban, a fiatalok mozgásában, a jókedvükben, a tartásukban, az énekükben. A közösség biztonságát éreztem. Örömmel és egy kis irigységgel. Irigységgel, mert óhatatlanul saját dolgaim, dolgaink jutottak eszembe. Vajon ezek a fiatalok ilyennek születtek, ilyenné lettek, ilyenné nevelték őket? És kik tanították meg őket arra, hogy jó ünneplőbe öltözni, táncolni, harisnyában saját lovat nyergelni, szüretelni és énekszóval egymásba karolva bálba hívogatni, együtt lenni? Szüleik, a pap, a tanító vagy a közösség? Nem tudom, de jó látni, hogy van értelmük a dolgoknak. Biztonságot nyújt.
