Budapesti tudósítónktól
Amikor a nyáron, egy fesztiválon Bródy János fellépésén felcsendült egy új dal, amelynek refrénje szerint „Lesz még bizony szép a világ/ Lesz még Magyar Köztársaság/ Akárki meglássa”, a társaság egyetértett abban, hogy lám, lám, nosztalgiázik az öreg forradalmár, de hát nem eszik a kását oly forrón… Egyetértés volt abban is, hogy a dal akár egy majdani megmozdulás „himnusza” is lehetne – már amennyiben tömegek mozgósíthatóak egy olyan elvont, meg nem ehető, pénzzé nem tehető dolog érdekében, mint amilyen egy új alkotmány elleni tiltakozás.
Nyár volt, kánikula, laza fesztiváli hangulat, a parlamentben sziklaszilárd kétharmad, s a mindennapok sem azt sugallták, hogy a magyar fővárosnak hamarosan tömegdemonstrációkkal kell szembenéznie. Alig fél évvel később azonban személyesen a miniszterelnöki szóvivőnek kell arról beszélnie: hétfőn, az új esztendő első munkanapján a kormánynak az volt a dolga, hogy méltó módon útjára bocsássa az új alaptörvényt, másoknak pedig az, hogy ez ellen tiltakozzanak. „A legfontosabb, hogy biztosítsuk annak lehetőségét, ki-ki elvégezze a saját munkáját, ebben ne akadályozzuk egymást” – emelte ki Szijjártó Péter, hozzátéve: ez így is történt, mindenki élt a demokrácia adta jogaival.
Lényegében valóban ez történt: az Opera épületében a közjogi méltóságok, a Magyarországra akkreditált diplomaták és más meghívott vendégek jelenlétében ünnepelték a kormányzó erők az Alaptörvény hatályba lépését, az épület előtt pedig számos civil szervezet, valamint az ellenzéki pártok (a Jobbik kivételével) tagjai, szimpatizánsai és a velük egyetértők demonstráltak ugyanezen dokumentum ellen. Ahogyan az már lenni szokott ilyen helyzetekben, mindenki hitte a maga igazát. S ez nagyjából rendben is van így, hiszen egy demokrácia kormányzó erőkből és azok ellenzékéből épül. Ettől demokrácia. Ha már.
A baj viszont az, hogy egyesek számára még mindig nem világos: a demokratikus vita verbális műfaj. Amely kizárja a tettlegességet. Kizárja a rugdosást, a lökdösődést, szofisztikáltabb válfajaiban a mocskolódást is. Márpedig hétfőn este utóbbiakra is akadt példa szép számban. Mindkét oldalon.
Szentmihályi Szabó Péter írót, a Magyar Hírlap publicistáját, aki feleségével tartott az operaházi gálára, a kormány ellen tüntető civilek támadták meg. Amikor ugyanis felismerték a jobboldali publicistát, a demonstrálók közül néhányan lökdösni, taszigálni kezdték az idős házaspárt, majd megrugdosták, leköpték őket, folyamatos szidalmazások közepette.
Az LMP és az MSZP azt sérelmezte, hogy a rendőrség nem avatkozott be, amikor a demonstrálókra támadtak fekete csuklyás, szélsőjobboldali jelszavakat skandáló ellentüntetők. Az LMP két szimpatizánsát durván bántalmazták, amikor már hazafelé tartottak a rendezvényről. Az MSZP parlamenti képviselőinek szidalmazását tévékamerák is rögzítették, ugyanis éppen akkor történt az incidens, amikor a politikusok egy kisebb performansz keretében elégették a gálára invitáló meghívójukat. Az ellenzéki politikusok sérelmezik, hogy a rendőrség – Nyakó István szocialista politikus szavai szerint – „harci díszbe öltözött, zárt alakzatban, egyenruhában és nyilas zászló alatt vonuló csapatot nem vett észre”. Ami azért valóban furcsa, tekintettel arra, hogy törvény tiltja az egyenruhás vonulgatásokat, s ennek a törvénynek ez a rendőrség több ízben már érvényt is szerzett. De az is furcsa, hogy a civilek nem voltak képesek féken tartani szimpatizánsaikat, hogy nem akadt valaki, aki egy idős házaspárt megvédett volna a fizikai erőszaktól – elvégre ez bármilyen körülmények között elvárás lenne más polgárok részéről.
A hétfői események tehát egyik fél számára sem hozták meg a felhőtlen emelkedettség érzetét, teljesen függetlenül attól, hogy mennyire ünnepi volt a hangulat az Opera épületén belül, s mennyire erős a több tízezres tömeg jelenléte miatti eufória azon kívül.
Mert akárhonnan nézzük is a dolgokat, azért demokratikus magatartásformából még bőven van mit tanulni. Legalábbis azoknak, akik nem eleve a bukás szándékával vonulnak ki a vizsgákra.
Mert csak akkor lesz szép a világ.
