Nem csak azok néztek döbbenten a múlt hét végén, akik nem igazán figyelték a híradásokat; az új év első hetének végére kialakult magyarországi helyzet azokat is meglepte, akik úgy hitték, képben vannak a történéseket illetően. Ahogyan az Index szerzője összegezte: rekordmélységbe süllyedt a forint, rekordra nőtt az államcsőd kockázata, megugrottak a kötvényhozamok, és a világsajtó megtelt a magyar hírekkel. A harmadik nagy hitelminősítő is a bóvli kategóriába sorolta az országot, az euró-forint árfolyam ingadozása szinte követhetetlenné vált, és kiszámíttatott: tizenhat éve nem volt ilyen magas az államadósság.
A pénzügyi szakemberek, világnézeti álláspontjuktól függetlenül ma már egyetértenek abban, hogy a magyar kormánynak mielőbb meg kell állapodnia a Nemzetközi Valutaalappal annak érdekében, hogy az államcsőd elkerülhető legyen. Azt viszont senki nem tudja, mi is az az államcsőd, milyen az, amikor egy állam nemes egyszerűséggel fizetésképtelenné válik. S ahogyan az már lenni szokott, a lapokban és a blogokon megjelentek a magyarázatok. Azok az „elemzések”, cikkek, amelyek az átlagpolgárnak igyekeznek megmagyarázni, hogyan néz ki, amikor beüt a krach.
A Bors vasárnapi számában tette közzé Ha beüt a csőd, fél év alatt végünk című összegzését a téma kapcsán. Mondván, hogy ha nincs megállapodás a Valutaalappal, elszabadulnak az üzemanyagok és az importcikkek árai, majd két-három hónapon belül elapadnak az állami tartalékok: először lefaragják a nyugdíjakat és a közszféra fizetéseit, később nem lesz fűtés és világítás az állami intézményekben. Néhány héttel ez után bezárnak az iskolák és a kórházak, leáll a tömegközlekedés, megszűnik a közvilágítás. „Ezután már csak egy hónap kell ahhoz, hogy teljes legyen a káosz: a tömegek ellepik az utcákat, dúlni kezd az erőszak, megkezdődnek a fosztogatások!”. Mad Max legyen a talpán, aki ilyen olvasmány után higgadt marad… Főleg azután, hogy tudatosodik benne: nem egy gyakornokocska írta a cikket, a bulvárlap Török Zoltánra, a Raiffeisen Bank vezető elemzőjére hivatkozva vizionálta a világvégét. Mondjuk, az elemző azt is hozzátette: bármilyen nehéz helyzetbe is jutott Magyarország, ilyen durva fejleményekre nem kell számítani, mert a felelős kormány ezt megakadályozhatja. De ki az, aki az ilyen utolsó mondatokat meghallja, ha már egyszer kellőképpen megrémült?
Vannak, akik jóval „alaposabban” festik meg a lehetőségeket. Az egyik blogon például a következőek olvashatóak: miután az állam nem tudja fizetni külföld felé az adósságait, kifogynak az jegybank tartalékai, magas vagy hiperinfláció esedékes, aminek következtében az üzemanyagárak az egekbe szöknek. Előbb csökkennek, majd megszűnnek az állami támogatások, amelyek ma még léteznek a gáz, a fűtés, a gyógyszerek, a tömegközlekedés stb. esetében, összeomlik az egészségügyi ellátás és az oktatás, a minisztériumok működése előbb akadozik, majd le is áll. Ezzel párhuzamosan a közszféra dolgozói (egészségügyisek, tömegközlekedésiek, oktatásügyiek, karhatalom, katonaság) nem kapnak fizetést, megszűnik a nyugdíjkifizetés… És a kedvenc mondatok: „Ha valaki ráismer a hazai folyamatokra esetleg, az azért van, mert elkezdődött...” És még: „Magyar államcsődnél pár hónapon belül az euró 500 forint, a benzin 1200 forint, egy l tej 800 forint, egy m3 gáz 300 forint, 1 kg kenyér 1200 forint, egy tojás 300 forint. Az emberek elkezdenek arannyal, ezüsttel, tojással stb. értékcserélni, a nemzeti valuta már nem sokat ér, a kormány a keményvaluták vételét korlátozza vagy megszünteti, előbb zárolja a devizaszámlákat, majd a forintszámlákról kivehető összegeket limitálják, majd lezárják a bankszámlákat, végül a bankok csődbe mennek, a betétek állami garanciáját pedig az állam nem tudja megfizetni, a lakossági megtakarítások mindörökre eltűnnek a számlákról”.
És ha a vajdasági olvasó mindezek után a fejéhez kap, és megvilágosodik, hogy ő már átélt egy államcsődöt, csak nem tudta, hogy így hívják? Hát, ez megtörténhet. Annyit mindenképpen leszűrhetünk: a helyzet ma Magyarországon meglehetősen sötét. Egy átlagos hétvégi bevásárlásnál már határozottan érzi az átlagzseb is, hogy bizony, bajok vannak. És akkor még arról nem is esett szó, hogy az utóbbi hetekben egyértelműen megnőtt a forgalom a pénzváltókban, az emberek megtakarításaikat féltve pénzt váltanak. Csakhogy egyelőre nem egyértelmű, mit hisznek az emberek: mert van, aki eurót vált forintra, mondván, lesz megállapodás a Valutaalappal, ezért a jelenleginél magasabb árfolyam nem esedékes. És szép számmal akadnak olyanok is, akik minden forintjukon eurót vesznek, mert nem hisznek a megegyezésben, és biztosak abban, hogy rövidesen elszabadul az árfolyam.
Pedig egyelőre a bizonytalanság az, ami igazán elszabadult. Márpedig ez (részben) öngerjesztő folyamat: minél többen állnak neki menteni a menthetőt, annál biztosabb, hogy előbb-utóbb valahol fennakadás lesz. Ennek a fennakadásnak a híre pedig futótűzként terjedve azokat is rábírja, hogy visszakérjék a bankoktól a pénzüket, akik addig nem tették, ami pedig további fennakadásokat okoz, amelyek híre…
Szóval kellene az a megállapodás. Gyorsan.
