Miként – a jövő ismeretének hiányában – felelőtlenség kimondani azt a szót, hogy soha, úgy mostanában a magyar politikai életben sem lehetséges a hitelvesztés kockázata nélkül kijelenteni, hogy biztos. Tehát: egyelőre az tűnik valószínűnek, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök székébe egy esztendőre másvalaki ül majd, rendkívüli választásra pedig nem kerül sor. (Írom én ezt akkor, amikor még nem tudom, csak sejtem, hogy mi lesz a sorsa a Fidesz ismételt javaslatának a parlament feloszlatásáról.) Előrehozott választás köztudottan azért nem lehet, mert a Fidesz földbe döngölné az MSZP-t; az SZDSZ-t és az MDF-et pedig „kiiktathatná” a parlamentből. Tehát mesebeszéd mindaz, miszerint most – amikor, igaz, a hatalomgyakorlóknak valóban a körmükre ég a válság(kezelés) – nincs idő időpazarlásra, azaz új választások kiírására. Annál kevésbé igaz ez az állítás, mert a Fidesz jó ideje választásokat követel – és már akkor sem volt idő ilyesmivel pepecselni –, s eközben kiderült: mégsem tud mit kezdeni a bajokkal a kormány és az elnöke. És az egész MSZP sem.
Mindenesetre ha kijön a gyurcsányi lépés – amely olyan meglepő volt a saját párttársai számára, mint Dávid Ibolya esetében Bokros jelölése az EP-lista élére –, akkor a forgatókönyv szerint április 5-én az MSZP kongresszusa új kormányfőjelöltet fogad el, 6-án következhet a konstruktív bizalmatlansági indítvány, 14-én pedig új miniszterelnök állhat az élre. (Egyetlen szavazással menesztik a régit és választják meg az újat.) Politikai berkekben eszerint nyilván nem lesz nagyon vidám a húsvéthétfői locsolkodás, sőt az MSZP vasárnapi kongresszusát megelőző szombaton, azaz 4-én nagy tiltakozásra készülnek a szakszervezetek, ami szintén zavarhatja a politikai berkeket. Sőt ez akár nagyobb mértékben, mint a húsvét utáni kormányfőválasztás, hiszen normális körülmények között ennek a kimenetelét előre lefutottnak lehet tekinteni.
Addig azonban az MSZP-nek meg kell nyernie az SZDSZ-t vagy a függetlenként futó MDF-es képviselőket az új kormányfő támogatásához. Itt viszont végképp meg kell állnunk jó néhány szóra. A szocialisták ugyanis vezéreik szavai szerint (a szándékot nem tudjuk) nemzeti és nyitott kormányt akarnának. De vajon miként alakulhatna ez meg, amikor a jelenleg majdnem „kétharmados” népszerűségnek örvendő Fidesz kimarad belőle? Gyanítható tehát, hogy ismét a liberálisoknak lesz kénytelen engedményt tenni az MSZP ahhoz, hogy közös nevezőre jussanak. (Az MDF aligha enged Bokrosból.) Ha pedig ez megtörténik, mármint a szocialista-liberális kiegyezés, akkor hol marad a nemzeti?
Magyarországon most a legnagyobb kíváncsiság azt övezi, hogy ugyan ki lesz a jelölt. Talán nincs is olyan érdemleges médium, amelyben azt elemezgetnék, hogy vajon mit tud tenni egy év alatt egy miniszterelnök és kormánya. Korántsem véletlen, hogy sokan azt állítják: „eldobható” miniszterelnök után kutatnak, mivel mindenki tudja, hogy esztendőnyi idő alatt csodát senki sem tehet, különösképp akkor nem, ha – akár legyen pártonkívüli – valószínűleg mégiscsak egy a parlamentben kevéske többséggel rendelkező képviselői csoport elvárásainak kell megfelelnie. Egyet lehet érteni viszont azzal, hogy az új kormány elvégzi majd a piszkos munkát – miként az egyik szakszervezeti vezető fogalmazott –, hiszen a jelenlegi hatalomgyakorlók (is) mindinkább pengetik azt a húrt, amely szerint még drasztikusabb válságkezelő intézkedésekre lesz szükség, mint amelyek eddig szóba kerültek. S akkor az a kérdés is fölvetődik, hogy valóban létezik-e olyan tekintélyes, széles körű támogatottsággal rendelkező személy, aki a presztízsvesztés biztos tudatában az élre áll. Vagy esetleg elkerülheti ezt, ha két-három hónap múlva odébbáll. És esetleg akkor jöhetnek a rendkívüli választások.
Mert semmi sem biztos. Talán csak egyedül az, hogy a mostani miniszterelnök távozik az eléggé viharvert hajóról – bár még ez is visszacsinálható volna –, és a biztonságosabbnak tűnő partról igyekszik továbbra is irányítgatni a lélekvesztőt, hogy esetleg majdan még megpróbáljon visszakapaszkodni rá.
