Budapesti tudósítónktól
Érdekesen indult a politikai események hete a Magyar Országgyűlésben: kiderült, hogy mégsem lesz „oligarchabizottság” a parlamentben. Aztán meg az is, hogy talán mégis lesz. Vagy mégsem?
Az történt ugyanis, hogy a Jobbik még a múlt héten kezdeményezte egy parlamenti vizsgálóbizottság létrehozását az Országgyűlésben. A javaslat szerint a testület neve a „Simicska Lajos és Nyerges Zsolt körüli, valamint a Fidesz-kormány mögött álló gazdasági cégbirodalom állami megrendeléseinek jogszerűségét átvilágító” bizottság lenne. A kezdeményezést az MSZP és az LMP képviselői is támogatták.
Aztán hétfőn Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője kijelentette: pártja házszabályellenesnek tartja, támogatja viszont, hogy a parlament alkotmányügyi bizottsága nyilvánítson véleményt arról, hogy az ellenzéki kezdeményezés tárgysorozatba vehető-e. Na mármost, mivel borítékolható az alkotmányügyi bizottság döntése, a Jobbik máris bejelentette: minden eszközzel napirenden akarja tartani az „oligarchabizottság” ügyét, és ha a kormánypártok elutasítják a testület felállását, akkor hajlandóak akár Áder János köztársasági elnökhöz is fordulni, hogy gyakoroljon nyomást a kormányra. Ezt Gyöngyösi Márton frakcióvezető-helyettes közölte szerdán, hozzátéve: magatartásával a Fidesz bebizonyította, hogy csak akkor tartja lejáratásnak és hajtóvadászatnak egy vizsgálóbizottság felállítását, ha az Fidesz-közeli ügyekben vizsgálódik. Mindezt azzal indokolta, hogy a nagyobbik kormánypárt még az ellenzéki padsorokban ülve igencsak aktív volt különböző vizsgálóbizottságok létrehozásának kezdeményezésében.
Racionálisan egyébként valóban nehezen magyarázható, miért ellenzi a Fidesz ennek a bizottságnak a megalakulását. Elvégre egy ilyen testület döntései – legyenek akármilyenek – nem kötelező érvényűek, viszont megalakításával még a látszatát is el lehetne kerülni annak, hogy esetleg valóban van alapja a gyanúsítgatásoknak. A sima elutasítással viszont egyértelműen az ellenzék malmára hajtja a vizet.
Nem tett jót a kormánypártok renoméjának az a bejelentés sem, hogy még a hatályba lépése előtt módosítják a telefonadóra vonatkozó törvényt. A múlt héten elfogadott jogszabályt a távközlési szolgáltatók javaslatai alapján alakítják át. Már csak az nem világos, miért nem lehetett egy héttel ezelőtt egyeztetni a cégekkel?
S mindeközben folytatódnak a politikai indíttatású szoborgyalázások Magyarországon. A szánalmasan barbár szokást a minap Dániel Péter ügyvéd elevenítette fel, amikor vörös festékkel öntötte le a Somogy megyei Kerekiben három nappal korábban felavatott Horthy-szobrot. A delikvens erről be is számolt a Facebookon, mondván, így adta át az egykori kormányzónak „a milliónyi áldozat és mártír »üdvözletét«”.
Aztán, néhány nappal később immár ismeretlen tettesek öntötték le vörös festékkel Tormay Cécile józsefvárosi emléktábláját. Az írónő, aki a Nyugat ellenlábasaként alakult irodalmi folyóirat, a Napkelet főszerkesztője is volt, tagja volt a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű, erősen politizáló szervezetnek. És két újabb nappal később ugyancsak ismeretlen tettesek disznólábakat akasztottak Raoul Wallenberg Budapesten álló szobrára. A Wallenberg-évben, amikor számos kormányzati és nem kormányzati szervezet emlékezik a magyar zsidók ezreit megmentő, majd a háború végén nyomtalanul eltűnt svéd diplomatára.
A rendőrség mindegyik ügyben nyomozást indított, teszi tehát a dolgát, nem is ezzel van a baj. A harmadik eset vélhetően „válasz” az előző kettőre. Mintha bármelyiket is lehetne bármivel magyarázni, indokolni, (meg)érthetővé tenni. Pedig csak azt lehet magyarázni (úgy látszik, soha nem eléggé), hogy szobrokat rongálni, gyalázni nettó barbárság. A szobrok „eredetijéről”, az egykor volt politikusokról mindenkinek lehet saját véleménye, amelynek akár nem is kell azonosnak lennie az elfogadott közvélekedéssel (már ha van ilyen), de gyalázkodni nem lehet. A magyar történelem egyik kibeszéletlen alakja Horthy Miklós, az egykori kormányzó személye erősen megosztó, ez nyilvánvaló. S jó is, hogy végre nyilvános viták zajlanak róla. Mert – noha a viták várhatóan rengeteg feszültséget generálnak még – általuk talán végre pont kerülhet egy ellentmondásoktól terhelt, indulatokat kiváltó témára. De sokkal kulturáltabb módja a nézetütköztetéseknek a vita, mint a primitív, értelmetlen szoborgyalázás. Teljesen függetlenül attól, hogy kinek a szobrát gyalázzák éppen nevesített vagy névtelen nímandok.
