Nemzeti gyásznap van ma, mégsem lehorgasztott, hanem emelt fővel kellene emlékeznünk arra a tizenhárom honvédtisztre, akiket a szabadságharc leverését követően 1849. október 6-án Aradon kivégeztek. Meg Batthyány Lajosra, az első független felelős miniszterelnökre, aki Pesten jutott erre a sorsra, s Haynau másik három áldozatára is, akik korábban vagy későbben kerültek a vesztőhelyre Aradon.
Emelt fővel kellene emlékeznünk, mert a magyar, német, osztrák, szerb, horvát és örmény vértanúknak a magyar szabadságért vívott dicső harca vezetett végül a halálba. Egyikük a bitófa felé menet állítólag meg is jegyezte: „Szép kis deputáció megy az úristen elé, hogy a magyarok ügyét képviselje.” Szükségtelen halálba mentek, hiszen a nagy erőkkel, külső segítséggel levert forradalom után már fölösleges volt az elrettentés, sokkal inkább a bosszú diktálta a vérszomjas Haynau tetteit. Különben nem időzítette volna ugyanarra a napra a kivégzést, mint amelyik napon egy évvel korábban Bécsben a forradalmárok felkötötték Latour hadügyminisztert.
Keserűség, a hóhérokkal szembeni düh és az áldozatokkal szembeni tisztelet uralkodott akkor Aradon. Szemtanúk elbeszélése szerint már egy-két órával a kivégzéseket követően roppant tömegek zarándokoltak a várhoz, arra a helyre, amelyet a zsarnokság „Golgotává avatott”. Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helyiséget bezártak.
A gyásznapon sem kellene szomorkodnunk, mert egy dicsőséges, bár levert forradalom hőseinek emlékét idézzük. S a véráldozat nem volt hiábavaló, mert tudjuk, hogy a szabadságharc nélkül nincs 1867-ben kiegyezés, enélkül pedig nincs későbbi fejlődés.
Kivégezték őket, hogy 163 év múltán – és még sokáig – emlékezetünkben éljenek mindannyian: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly.
