A „közönség” egy bírósági tárgyaláson sem közömbös szemlélő: rendszerint „szurkol”, vagy azért, hogy felmentsék a vádlottat, vagy éppen a kemény büntetést véli jogosnak. Teheti ezt érdekeltségből, elfogultságból vagy meggyőződésből. Kizárólag a bíróság számára kötelező az elfogulatlanság, vagyis az, hogy a bizonyítékok alapján hozza meg ítéletét.
Nem volt ez másként Budapesten, a Fővárosi Bíróságon sem, amikor hétfőn kihirdették a felmentő ítéletet a háborús bűnökkel vádolt egykori csendőrtiszt, Képíró Sándor perében: csalódott a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója, Efraim Zuroff, miként Vladimir Vukčević, a háborús bűnök kivizsgálásáért felelős szerb különleges ügyész is. Legföljebb a „másik oldal” tetszésnyilvánításának a formája – a taps – volt szokatlan. De vajon létezhet-e „egyik” és „másik” oldal?
Semmiképp sem szabad összemosni a magyar történelem egyik sötét fejezetének az erkölcsi megítélését a konkrét perrel, hiszen nem arról van szó, hogy miként viszonyul a magyar társadalom az 1942-es újvidéki vérengzéshez, mert az régen letisztázódott, hanem az a kérdés, hogy hetven év múltán bizonyítható-e egy vádlott bűnössége. S mint kiderült, a bíróság szerint nem. És nem árt tudatosítani: a felmentő ítélettel a bíróság nem a vádlott ártatlanságát mondta ki, hanem kellő bizonyíték híján a bűnösségét nem állapította meg. Mert nincsenek élő tanúk, mert a '44-ben kihirdetett ítélet kollektív volt, nem állapított meg egyéni felelősséget, mert a '48-ban kimondott népbírósági ítéletet – aligha kell magyaráznunk, hogy miért, akár erőszak alkalmazása miatt is – a mostani bíróság fönntartással fogadja.
A morális ítélet a társadalomra tartozik, csak nagyon nehéz rávenni a társadalmat, hogy egy öreg és beteg embert – aki talán nincs is teljesen tisztában azzal, hogy mi történik körülötte – morálisan elítéljen. Fölöslegesnek véli a pert, egy lezártnak hitt és tisztázott sötét korszak tudatos felidézésének kedélyborzolása céljával.
Ilyen helyzetben nyugodtan állíthatjuk, hogy a Képíró Sándor elleni per semmivel sem vitte előbbre a háborús bűnösök megbüntetésének ügyét, s morálisan inkább kárt okozott. Sőt politikailag sem tett jót, mert egyáltalán nem szolgálja a megbékélést. S ebben komoly szerepe van a Simon Wiesenthal Központnak. Mert hiányos bizonyítékokkal, megfelelő előkészületek nélkül nem lett volna szabad hat-hét évtized múltán egy aggastyánt ismét perbe fogni. A per célja nem is könnyen kibogozható, mert a korábbi, bűnösséget megállapító ítéletek után bárki is komolyan gondolhatta, hogy majd egy 97 éves ember a harmadik ítélet által nyeri el méltó büntetését? Persze, olyan vélemények is elhangzanak, hogy a „nácivadász” Efraim Zuroff ezáltal igyekszik bizonyítani a központ meglétének a nélkülözhetetlenségét.
Az őt már aligha foglalkoztatja, hogy ezzel új ellentétet szíthat, bármennyire is igyekszik a „szerb igazság” védelmezőjeként föllépni. A szerbiai szervezetek képviselői már tegnapelőtt – amikor az ítélet indoklása még be sem fejeződött – megdöbbentőnek, szégyennek nevezték Képíró felmentését, s valamiféle rehabilitálási kísérletre utaltak a szavaik. Egy másik nyilatkozat „valószínűleg tömeggyilkos”-nak véli Képírót, annak ellenére, hogy az eddigi ítéletek sem szólnak erről, legföljebb arról, hogy közreműködött ártatlan civilek törvénytelen kivégezésében.
Igazán megdöbbentőt azonban a Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke mondott, amikor azt nyilatkozta: „Felmenteni valakit a háborús bűnök elkövetésének vádja alól számomra azt jelenti, hogy Magyarország kezében megtámadhatatlan bizonyítékok voltak arra vonatkozólag, hogy Képíró a szóban forgó bűncselekmények elkövetésekor nem tartózkodott a helyszínen és nem vett részt a bűncselekmények elkövetésében.”
Ő már Magyarországról beszél, nem pedig egy bíróságról, s úgy véli: a felmentéshez az ártatlanságot kell bizonyítani, nem pedig a bűnösséget.
Az érzelmi indíttatású, tárgyilagosságot nélkülöző megnyilvánulások hasznos célt nem szolgálnak, miként az egész per sem, még akkor sem, ha esetleg másodfokon más ítélet születne.
Érthető persze, hogy sokan az újvidéki vérengzés ismételt elítélését is várták az ítélettől, s most úgy vélik, hogy ennek az ellenkezője történt. Pedig a per nem erről szólt: nem a morális elvárásoknak, hanem a jogi követelményeknek igyekezett megfelelni a bíróság. De mivel a kettő összemosható, és szemmel láthatóan máris megtörtént, inkább kárt okozott a per, mintsem előbbre vitt volna a megbékélésben.
