2024. november 23., szombat

A chicagói Magyar

Életút Csúrogtól Amerikáig – kitüntetéssel
Krémer Sándor beszédet mond a Chicagói Magyar Klub idei közgyűlésén

Néhány nappal hetvenedik születésnapja előtt rangos kitüntetésben részesült a csúrogi születésű, Amerikában élő Krémer Sándor: szeptember 18-án vehette át az Egyesült Államokban tett útja során Schmitt Páltól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét. Ez alkalomból kérdeztük életútjáról a Chicagói Magyar Klub elnökét.

– Háborús időben, 1941-ben születtem Csúrogon, hároméves voltam, amikor apámat besorozták, s csak sok évvel később, az Egyesült Államokban találkoztunk újra. '44 őszén anyám egy ausztriai táborba menekített a közeledő partizánveszély elől. Nem sokkal később Csúrogon az elsők között végezték ki anyai nagyapámat, aki nyugalmazott határvadász kapitány volt. Összesen hét felnőtt hozzátartozómat veszítettem el akkor. '47-ben visszatérhettünk Jugoszláviába, de egy életre ki voltunk tiltva szülőfalumból, mint a nép ellenségei. Mostohaapám jóvoltából kerültem Magyarkanizsára, ott fejeztem be az elemit és asztalosként az ipariskolát, onnan kerültem a technikumba Szabadkára, ahol belsőépítészként 1965-ben szereztem diplomát – emlékezett vissza ifjúkorára Krémer Sándor. – Magyarkanizsán tizenöt évesen alapítója voltam a Kanizsai Amatőr Színháznak. Észak-Bácska és Bánát falvait jártuk úgy, mint a vándorszínészek, sárban, hóban, sokszor gyalogosan. Utána Szabadkán, a Népkörben folytattam a színjátszást, később rendezőként is, sőt amikor 1971-ben feleségemmel, s akkor még egyetlen lányommal kivándoroltam az Egyesült Államokba, itt is színpadra léptem magyar rendezvényeken, gyakran szavalatokkal. A Magyar Klubnak 1985-ben lettem a tagja, öt évvel ezelőtt választottak meg elnöknek. A klub az idén lép a kilencvenedik évébe, és Közép-Amerika legerősebb magyar társadalmi szervezete.

– Miért hagyja el valaki a szülőföldjét, amikor súlyos esztendők után úgy tűnik, hogy kezd „emberarcúvá válni” a rendszer?

– Épp ma reggel keresett fel a Facebookon Teleki Júlia. Nagyon megörültem neki, hiszen évtizedeken át figyelemmel és rokonszenvvel kísértem az erőfeszítéseit, hogy felfedje az 1944-ben történteket. Nagyra becsülöm őt mindazért, amit érdekünkben tett és tesz. Nem véletlenül említem ezt. Otthon valóban megvolt minden feltétel ahhoz, hogy „vigyem valamire”, de tizenhét évesen elveszítettem édesanyámat, hosszú és embertelen szenvedés után. Sohasem tudta elfogadni, hogy az édesanyját olyan kegyetlenül gyilkolták meg és tüntették el, hogy még virágot sem vihetett a sírjára. Így nőttem fel, azzal a tudattal, hogy az a rendszer, amely emberi arcot öltött férfivé válásom idején, valamikor a kezdetnél, barbár módon vágta át gyökereimet, és hazátlanná tett a saját szülőföldemen. Eljöttem Amerikába, mert az egyetlen kapocs a családomhoz az akkor már halálos beteg apám volt, és legalább annak a lehetőségét megkaptam, hogy emberhez méltó módon temessem el.

Távol kerültem ugyan a szülőföldtől, ám egy pillanatra sem adtam fel. Itt, az idegenben minden esetben büszkén vallom ma is, hogy vajdasági magyar vagyok. Így ismernek, és ennek fogadtak el. Ritkán járunk haza, Jugoszlávia szétesése után, közvetlenül a szerb–horvát háború előtt voltunk otthon, de most, hogy nyugdíjas vagyok, talán jövőre hazalátogatunk.

– A jelenét az amerikai magyarság „tölti ki”…

– Igyekszünk részt venni minden olyan megmozdulásban, amely elősegíti nemzeti mivoltunk megőrzését és propagálását. Tizenöt éve ösztöndíjjal támogatjuk magyar fiataljainkat itteni tanulmányaikban. Részt vettem azokban a segélyakciókban, amelyekkel az otthoni árvíz sújtotta területek lakosain igyekeztünk segíteni, például Edelényben vagy a vörösiszap áldozatain.

– Tudomásom szerint nem merül ki a magyar közösség érdekében kifejtett munkája a klub irányításában.

– A kilencvenes évek elejétől vezetem az Amerikai Magyarok a Délvidékiek Emberi Jogaiért (HAHRD) szervezetet, vagy népszerűbb nevén: a Délvidéki Csoportot. Állandó kampányt folytatunk a vajdasági diákok anyagi támogatása érdekében. Az újvidéki és a szabadkai diáksegélyezőket is támogatjuk, de lehetőségeink szerint alkalmi megmozdulásokban is részt veszünk. Segítettük például a kisoroszi tájházat vagy a horgosi cserkészeket, amikor Szent István király mellszobrának felállításáról volt szó – összegezte tevékenységüket a kitüntetett klubelnök.

Hosszadalmas volna felsorolni, mely más szervezetekben tevékenykedik és milyen szervezőmunkát vállal a néhány év óta már nyugdíjas Krémer Sándor. Csupán néhányat említünk: rendezője volt a honfoglalásra emlékező 1996-os chicagói emlékünnepnek, elnöke az 1956-os forradalom 50. évfordulóját megszervező bizottságnak és rendezője a központi emléknapnak. Tagja az Amerikai Magyar Koalíció igazgatótestületének, sőt választott elnöke is a 2012. évre.

– Valahol azt olvastam, hogy vándoréletének és árvaságának végső értelmét június 12-én élte meg, amikor visszakapta magyar állampolgárságát, elsőként Chicagóban.

– Egy életen át remélt beteljesülést jelent számomra az a nap. Azt jelenti, hogy végre hivatalosan is elismerték a nemzetemhez való jogomat, és vége szakadt a nemzeti árvaságomnak.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás