Amint arról hétfőn már beszámoltunk, Az együttéléstől a tömeggyilkosságokig a Balkánon a 20. században címmel szerveztek konferenciát pénteken Budapesten. A jelenlévők egyebek mellett vitatkoztak arról, hogy az egykori Jugoszlávia területén újjáépíthető-e a multietnikus társadalom, tudomást szerezhettek arról, hogy a II.világháborút követő kommunista hatalomátvétel Jugoszláviában nemcsak a kisebbségektől, de a többségi nemzetektől is komoly véráldozatokat követelt. A délutánt teljes egészében az 1942–1945 közötti vajdasági történéseknek szentelték.
A konferencia első előadója Arnold Suppan, az Osztrák Tudományos Akadémia alelnöke volt, aki Nagyhatalmak, nemzetállamok és kisebbségek politikatörténeti szempontból címmel foglalta össze a 20. század első felének történéseit, külön is kitérve Trianonra, az utódállamok politikájára, kisebbségekhez való viszonyulására.
A következő előadó Stefan Troiebst, a Lipcsei Egyetem professzora volt, aki arra a kérdésre kereste a választ: Újjáépíthető-e a multietnikus társadalom? Meglátása szerint egy etnikai konfliktust túlélt társadalom csak az alapoktól kezdve rekonstruálható, s ez szükségszerűen több nemzedék alatt mehet végbe. Meggyőződése szerint ha egy épület romba dől, nem a megmaradt romokat kell rekonstruálni, hanem azokat elbontva az eredeti épület mását kell ismét megalkotni, s úgy látja: a multietnikus társadalom újjáépítése is csak így lehetséges.
Nagy érdeklődést váltott ki Srđan Cvetkovićnak, a belgrádi Kortörténeti Intézet munkatársának az előadása, amely a Kommunista hatalomátvétel és represszió Jugoszláviában 1944/45 címet viselte. Cvetković felszólalását azzal kezdte, hogy Szerbia legsötétebb korszakának, az 1944-től 1953-ig terjedő időszaknak a történéseiről, az akkor tapasztalt represszióról, az emberi jogokról fog beszélni. „Az első időszakban, az első fázisban, 1944–1945-ben eliminálták mindazokat, akik nem voltak az antifasiszta koalíció részei. A második fázisban, 1946 után a »forradalom társutasait« eliminálták; a kommunizmus egykori szövetségeseit, akik ekkorra már ellenséggé lettek. Az 1948 után következő időszakban pedig azok is sorra kerültek, akik a kommunista párton belül számítottak másként gondolkodónak. Ekkorra tehető a kulákok elleni küzdelem is” – magyarázta Cvetković, hozzátéve, hogy az első fázis volt a legbrutálisabb. „A vad tisztogatások ideje ez, amikor az állambiztonságiak határozata nyomán eliminálták az embereket” – magyarázta az előadó, majd felvázolta, hogyan is néztek ki ezek a tisztogatások. A letartóztatásokkal kezdődött, majd az állambiztonságiak improvizált vizsgálati fogdákba vitték az embereket, ahol kínzásokkal, vallatással próbáltak vallomásokat kicsikarni. A kínzásoknak sokszor tragikus következményei voltak. A vallatást követően harmincas–ötvenes csoportokban, az éjszaka leple alatt a dróttal összekötözött, alsóneműre vagy meztelenre vetkőztetett embereket a városok közelébe, folyóvölgyekbe, parkokba szállították, és ott likvidálták őket. „1944 októberében–novemberében még közleményekben tudósítottak a kivégzésekről, mintegy elrettentésként az életben maradottak számára. Ezek a közlemények később elmaradtak” – mondta az előadó, hozzátéve: 1945 tavaszától titkosították a kivégzések helyszíneit, és megtiltották az áldozatok családtagjainak a vesztőhelyek látogatását. 1946 folyamán pedig igyekeztek eltüntetni azokat a dokumentumokat, amelyekben az állambiztonságiak részletesen leírták, hogy kit, hol és hogyan végeztek ki, így ez az anyag ma már a levéltárakban csak részlegesen van meg. Cvetković bemutatta, hogy Belgrád területén hány olyan tömegsír van, amelyekben 1944–45-ös áldozatok tetemei vannak, s hozzátette: Szerbia minden településén, Szabadkától Vranjéig vannak ilyen tömegsírok. „Az áldozatok a leggyakrabban a középréteg, a polgári osztály tagjai voltak, köztisztviselők, katonák, csendőrök, de antifasiszta mozgalmak tagjai is, sőt a Vöröskereszt szerbiai titkára, színészek, festők, a Műszaki Egyetem dékánja, tanárai, írók, karikaturisták, képregényrajzolók, újságírók…
Cvetković hangsúlyozta: jelenleg is folyamatban van annak az adatbázisnak az elkészítése, amely az áldozatokat igyekszik összeírni. „Az adatbázis elkészítése legalább olyan fontos, mint az, hogy a jövőben senki ne tagadja a bűncselekmények megtörténtét” – hangsúlyozta az előadó.
