Budapesti tudósítónktól
Az együttéléstől a tömeggyilkosságokig a Balkánon a XX. században címmel szerveztek konferenciát pénteken Budapesten. A tanácskozás felét az 1942 és 1945 közötti vajdasági történéseknek szentelték.
Pál Tibor, az Újvidéki Egyetem docense Számháborúk, számok a bácskai eseményekről 1941 és 1948 között a Tartományi Igazságtételi Bizottság adatainak fényében címmel tartott előadást. Tekintettel arra, hogy már maga a cím is ellentéteket szít, és licitálásra készteti a vitapartnereket, arra kértük az előadót, magyarázza el, egyáltalán hogyan kell viszonyulni az ilyen, adatokat tartalmazó anyagokhoz.
– A cím talán provokatív, de a Tartományi Igazságtételi Bizottság munkája is az volt, legalábbis egyesek számára. Vannak olyanok is, akik szerint ez a bizottság sokat tett, de a nagy többség szerint nem csinált semmit. Az igazság valahol középen van. A bizottság munkájába én annak idején tartományi képviselőként kerültem be. Sajnos a testület munkáját pénzgondok nehezítették, ezért az eredményeket, amelyeket a bizottság szeretett volna prezentálni, nem kellő példányszámban jelentették meg. Az adatokat és kísérő tanulmányokat tartalmazó kilenc kötetet összesen tíz példányban nyomtatták ki. Emellett 100–120 darab, pdf-formátumban kiadott CD őrzi ezt az anyagot. A budapesti a második konferencia, amelyen ezt megpróbálom bemutatni.
Mekkora számokról beszélünk?
– A bizottság 2009-ben Újvidéken mutatta be az adatait, de már akkor is hangsúlyoztuk: a munka nem fejeződött be. A testület körülbelül 86 ezer ellenőrzött áldozatot tudott felkutatni. Az adatok az 1941 és 1948 közötti időszakból származnak, mivel addig léteztek gyűjtőtáborok Vajdaság-szerte. Szerb, magyar, zsidó, német és más nemzetiségű áldozatok adatai ezek. Sajnos utóbb kiderült, hogy nem elhanyagolható hányada ennek a számnak katonai áldozatokra vonatkozik, noha elsődleges célunk a civil veszteségek felmérése volt. A legnagyobb gond a magyar áldozatok számával van, a bizottság ugyanis nagyjából 4600 kivégzett adatait találta meg.
Miben látja ennek az okát?
– Volt, ahol nem találtunk adatokat, sőt olyan is, hogy a számlálóbiztosok egyáltalán nem adták le az adatokat. Több település van, ahol – a bizottság adatai szerint – mintha nem is lett volna magyarellenes vérengzés. Ezért hangsúlyozta a testület, hogy a témát tovább kell kutatni.
Politikusként és történészként hisz-e abban, hogy ennek a számháborúnak valaha is vége lesz?
– Szeretnék, de nem hiszek. Sajnos a helyzet olyan, hogy mindig lesz valaki, aki újra akarja mindezt vizsgálni. De valamiféle pontot kellene tenni ennek a végére. Ha a szerb–magyar akadémiai vegyes bizottság komolyan áll hozzá a témához, képes lesz ezt megtenni. Ha viszont úgy dolgozik, mint eddig, akkor a lezárás elmarad.
Mezei Zsuzsanna, a Vajdasági Történelmi Levéltár munkatársa is egyike volt a konferencia előadóinak. Őt arról kérdeztük, hogy miként segít hozzá egy levéltáros az 1944–45-ös vajdasági magyar áldozatok adatbázisának elkészítését.
– Egy levéltáros a tényeket keresi. Az adatokat a levéltárakban. Nem az számít, hogy egy nevet találok, százat vagy kétszázat, hanem az, hogy megtaláljam az adatokat. A számháborút teljesen feleslegesnek látom, hiszen egy áldozat is sok, tíz is, száz is, tízezer is… Értelmetlen abban versengeni, hogy ki tud nagyobb számot mondani. A lényeg az, hogy a tömeggyilkosságok megtörténtek, s hogy a magyarlakta községekben nagyobb méretűek voltak az atrocitások… Ezek a tények.
A szerb tudományos közeg elég sokáig mereven elzárkózott ezeknek a tényeknek a tudomásul vételétől, s úgy tűnik, ha a történész szakma már nem is, a közvélemény még mindig így viszonyul az 1944–45-ös történésekhez…
– A szakmai viszonyulás változik. Kutathatóvá váltak az iratok, amire korábban nem volt példa. A médiában is egyre több szó esik minderről, az emberek fejében viszont még nagyon kicsi a változás. Akik megrögzött partizánpártiak, azok továbbra sem hajlandóak elfogadni sem a tényeket, sem az adatokat, azok az antifasiszta mozgalom meggyalázásának tartják a kutatásokat is.
Egy levéltárosnak nem dolga érzelmekkel foglalkozni, de mégis: ez a téma hatalmas indulatokat vált ki. Lehet-e ezektől elvonatkoztatva dolgozni?
– Nem. Ha az ember naponta írja össze a halottak neveit, az elhalálozások okait, módjait, az lelkileg nagyon megrázó. Két éve naponta ezt csinálom, s még mindig megráz egy-egy esemény. A tizennégy éves gyerek története, akit puskacső elé állítottak, mert kémkedéssel vádolták… Az ilyen történetek beleivódnak az ember lelkébe. Azt hiszem, lassan-lassan meg fog változni a közvélekedés. Minél több szó esik az atrocitásokról, annál nagyobb az esély arra, hogy az emberek elfogadják, hogy igen, történtek ilyen dolgok. Az, hogy szűkebb Szerbiában is megkezdődött az áldozatok összeírása, a tömegsírok feltárása, segíti, hogy a vajdasági történéseket se tagadják tovább.
Ennek a borzalmas történetnek egyszer pont kell, hogy kerüljön a végére. A tömegsírok helyére kereszteket kell állítani, az áldozatok nevét ki kell írni, s ha az elhaltak nevét nem tudjuk, legalább egy emléktáblát kell állítani… Azt hiszem, minderre már nem kell sokat várni.
Noha Matuska Márton nem történész, mégis egyike azoknak, akik elsőként kezdtek el a magyarellenes atrocitásokkal foglalkozni. A konferencián is részt vett, s így arra kértük, értékelje az elhangzottakat.
– Az egyik előadás az 1944–45-ös jugoszláviai történésekkel, a terrorisztikus tömegmészárlásokkal foglalkozott. Az előadó, Srđan Cvetković ugyan nem a magyarok elleni atrocitásokat hangsúlyozta, hanem inkább arról beszélt: a szerbekkel is ugyanúgy bánt Tito, mint a magyarokkal. Az előadó igazolta, amit mi eddig is állítottunk, nevezetesen, hogy a magyarokat tömegesen irtották.
Ugyanakkor el kell mondanom: azt vártam a szerb–magyar akadémiai vegyes bizottságtól, hogy foglalkozik a magyarokat ért sérelmekkel. Ezen a konferencián viszont a magyarokat ért sérelem körülbelül olyan súllyal esik a latba, mint amilyen súlyuk a magyaroknak volt a valamikori Jugoszláviában. Én nem ezt várom el. Ha ez a bizottság így foglalkozik az 1944–45-ös magyarellenes atrocitásokkal, akkor melyik bizottság lesz az, amelyik majd valóban a magyarellenes események feltárásával foglalkozik?
