Éppen ma, december 5-én adja le a szlovák hatóságoknak a hivatalos iratait egy felvidéki 99 éves nyugdíjas tanítónő, akit azért fosztottak meg szlovák állampolgárságától, mert felvette a magyart. Pedig ő magyar állampolgárként született 1912-ben Rimaszombatban, akkor, amikor csehszlovák, még kevésbé szlovák államról legfeljebb álmodoztak valakik; akkor, amikor még el sem kezdődött a háború, ami a magyarság számára végül Trianonig „vezetett”. És mint láthatjuk: időnként s helyenként felidézik számunkra.
Egy országot szétromboló történelmi igazságtalanságot ettől függetlenül sem feledhetnénk egykönnyen, de végre a Kárpát-medencében mindenkinek meg kellene értenie, hogy az országhatárok által darabokra szaggatott nemzetnek kilenc évtized múltán is joga van élni s megmaradni saját szülőföldjén, és határmódosítás nélkül egyesülni a magyarságnak. Közjogi értelemben is, azzal, hogy a határon kívül rekedtek megkapják azt, ami őseik által jár nekik, vagy éppen – mint fentebb láthatjuk – a sajátjukat kapják vissza. Ha már majdnem egy évszázad kevés volt ahhoz, hogy hol erőszakkal, hol ügyeskedéssel fölszámolják, beolvasszák az elszakított nemzetrészeket, és feledtessék az anyaország lakosaival, hogy a határ túloldalán is élnek nemzettársaik, egykor még feleannyian, mint az anyaországban. Tagadhatatlan, hogy „jó úton haladtak” évtizedeken át a cél felé, s nyilván jelentős mértékben ennek az „eredménye” volt 2004. december 5-e is, a félresikerült népszavazás. Meg persze annak a hazugságáradatnak, amit azok szórtak, akik a nemzetről megfeledkezni igyekezvén az említett célt elérni igyekeztek.
Talán feledni kellene ezt a dátumot, ám mégis fölhívja a figyelmet arra, ami azóta történt: a zsákutcából is ki lehet jutni, legföljebb nem annak a vezetésével, aki tévútra csatangolt. Hiszen a Fidesz–KDNP-kormány a korábbi nyavalygáshoz képest szinte egyik napról a másikra megoldotta a kérdést, minek eredményeként nem egész egy év alatt máris százhetvenezren igényelték a honosítást, s válhattak nem „B kategóriás”, hanem magyar állampolgárrá.
Az eredménytelen népszavazás után sokan kételkedtünk abban, hogy a történtek miatt érdemes-e még egyáltalán „visszatérni a témára”, de időközben bebizonyosodott: határon innen és túl mindinkább érzik és értik, hogy erősebbé teszi a nemzetet – s a félelmek ellenére alighanem az utódállamokat is –, ha a tagjai megerősítik együvé tartozásukat. December ötödikétől függetlenül, vagy épp ennek a dátumnak a szem előtt tartásával.
