Évek óta haragban áll a fontosabb nyugati szövetségeseivel a török politikai elit. A perlekedés kezdeményezője és zászlóvivője Recep Tayyip Erdoğan államfő, aki erős regionális hatalmi pozíciót akar kiépíteni országának. Magának már biztosította a korlátlan hatalmat, jóllehet a parlamentben tavaly megszavaztatott s referendumon megerősített elnöki rendszer hivatalos bevezetése csak jövőre válik esedékessé.
Ez azonban nem zavarja abban, hogy addig is már-már egyeduralkodóként irányítsa hazáját, amelyet korábban kormányfőként vezetett (2003 tavaszától 2014 nyaráig), ráadásul megszakítások nélkül. Amióta 2014-ben átvette az elnöki tisztséget, tengelyt akasztott Washingtonnal, Berlinnel, Béccsel, Párizzsal és még jó néhány NATO-szövetségessel.
Az EU-val is összerúgta a port. Különösen a 2016-os török puccskísérlet óta éleződött ki a viszonyuk. Erdoğan ugyanis kiterjedt tisztogatásba kezdett az állítólagos összeesküvők utáni hajsza ürügyén. Az EU ezt többször felrótta neki. Washington is, sőt szembe is szállt vele. Elutasította azt a követelését, hogy adja át Ankarának az elbukott hatalomátvételi kísérlet szervezésével gyanúsított Fethullah Gülen török hitszónokot, aki az az USA-ban él.
Erdoğan ezt sehogy sem tudja megbocsátani, miként azt sem, hogy az amerikai kormányzat a szíriai háborúban a kurd fegyvereseket támogatja. Ankara ugyanis terroristáknak tartja őket; januárban Afrínnál le is csapott rájuk. A várost azóta elfoglalták a törökök, a kurd lakosság egy része pedig elhagyta a térséget.
A menekültek és migránsok kérdése továbbra is nagy gondot okoz a térségben. A háború miatt már milliók kényszerültek elhagyni szíriai szülőföldjüket. Sokan Európába jöttek, még többen a környező országokban szóródtak szét, s az ottani táborokban tengetik az életüket.
Amióta 2016 tavaszán életbe lépett a Brüsszel és Ankara közötti megállapodás a menekültek távol tartásáról az EU határaitól, csaknem 90 százalékkal csökkent a Törökország irányából illegálisan Európába érkezők száma. Ahhoz, hogy ez az állapot ne változzon meg, az EU pénzügyileg támogatja Ankarát.
Az EU 2016-ban hárommilliárd eurót ígért, s az összeget – múlt havi bejelentése alapján – hajlandó még ennyivel megtoldani a következő két évben. A pénz (hivatalosan) a török területre érkezett menekültek és illegális bevándorlók ellátására, szükségleteire, illetve arra kell, hogy a helyi hatóságok meghiúsítsák továbbhaladásukat Európába.
Az első hárommilliárdból (2018 elejéig) Ankara még csak 1,85 milliárdot kapott meg. Az összeg egy részét azonban egyéb célokra is felhasználta. Például a migránsok távol tartására a török területektől. Erre legalább 82 millió eurót költött; szinte kizárólag katonai felszerelésre, hogy a segítségével akadályozza (meg) a bejutást az országba a Szíriával szomszédos területekről.
Bár Törökország megpróbálja elhitetni a világgal, hogy a Szíria felé eső (zöld)határa nyitva áll a menedékkérők előtt, az érintettek gyakran ennek az ellenkezőjét állítják. Sokan azonban már be sem tudnak számolni az ottani helyzetről, mivel török katonák lelőtték őket.
Az elmúlt hét évben több mint háromszázan haltak meg a 900 kilométer hosszú közös határon, ahol a török oldalon 2014 ősze óta folyik egy – távirányítású lőtornyokkal is megerősített – fal építése. A rendszer részeként hangosbeszélők figyelmeztetik a közelbe merészkedőket a visszafordulásra, illetve arra: ha ezt nem teszik meg, tüzet nyitnak rájuk.
Ankara azzal érvel, hogy csakis így lehet megakadályozni az embercsempészetet és az illegális bevándorlást a már nyolcadik éve háború dúlta Szíriából. A téma fontos napirendi pontként szerepelt a török államfő és az uniós vezetők március 26-án tartott bulgáriai találkozóján is. A Várnában megjelent politikusok egyetértettek abban, hogy támogatják Törökország erőfeszítéseit. Sőt az EU megígérte, hogy a 2016-os menekültpaktummal jóváhagyott összeg még hiányzó részét (1,15 milliárd eurót) kifizeti Ankarának.
A megbeszélés eredményével alighanem mindkét fél elégedett: Erdoğan azért, mert megkapja a hiányzó pénzt, az EU pedig azért, mert viszonylag olcsón rávette Törökországot, hogy tartsa vissza a migránsokat. Ezért még az ottani jogsértések felett is hajlandó szemet hunyni.
A törökországi törvénytelenségeknek pedig vége-hossza nincs. A vélelmezett puccsisták és a terrorizmus elleni harc leple alatt Erdoğan ugyanis igyekszik leszámolni az ellenfeleivel, jobb esetben „csak” bemószerolni őket a hatóságok előtt. Törökország ezért ma már nyomaiban sem emlékeztet demokráciára, sokkal inkább diktatúrára, ahol mindenütt a félelem az úr.
Legalább ekkora gond az is, hogy Ankara a jövőben is bármikor megzsarolhatja és bírálhatja az emberi jogok törökországi helyzete miatt aggódó EU-t. Erdoğan játszmája azonban átlátszó, s a célja is világos: minél több eurót kisajtolni Brüsszelből.
Tekintettel arra, hogy az elnöknek pénzt hoz a konyhára a civakodás az EU-val, ezért – időnként fenyegetőzései és áskálódásai ellenére – aligha szakít vele. Ám nem kizárólag a több milliárd eurós támogatás miatt. Sokkal inkább azért, mert a török gazdaság valószínűleg összeomlana az uniós piac nélkül.
