Lehet, hogy jó államfőből néha több se ártana, rosszból ellenben egy is sok. Venezuelában most kettő van belőlük, és mindketten ragaszkodnak székükhöz, amelybe januárban ültek be. Ez rendkívül veszélyes helyzetet teremtett az országban, amely nem mellesleg a világ (bizonyítottan) legnagyobb kőolajkészletével rendelkezik, és az Egyesült Államok „hátsó udvarában”, vagyis Latin-Amerikában helyezkedik el. Nem is olyan régen a térség virágzó és egyik leggazdagabb államának számított.
Az elmúlt néhány évben azonban koldusbotra jutott. A kőolajexportra épített gazdasága tönkrement (a nyersanyagárak világpiaci árának mélyrepülése miatt), lakossága elszegényedett és tömegesen menekül külföldre. A helyben maradtak életét állandósult élelmiszer- és gyógyszerhiány, rendszeres áramszünet, hiperinfláció és növekvő munkanélküliség nehezíti. Súlyos gond az elhatalmasodott bűnözés és a mindent átszövő korrupció is.
Ennek ellenére – gyanús és sokak által törvénytelennek tartott keretek között – tavaly újraválasztották Nicolás Maduro államfőt. Hazai bírálói már számtalanszor tüntettek ellene, mert szerintük ő és kormányzata is felelős az ország csődjéért. Január 10-ei beiktatása után ismét tömegek bírálják az utcán, jóllehet „székfoglalójában” szépet és jót ígért. Az alkalmat és az egyre nagyobb elégedetlenséget kihasználva lépett színre (a múlt szerdán) egy ellenállamfő, a 35 éves Juan Guaidó, aki 2019 eleje óta a parlament elnöki tisztségét is betölti.
Az ellenzék által támogatott politikus azonban csak a következő választásokig maradna önjelölt elnök. Azért csak addig, mert – mint magán-„székfoglalójában” reménykedve kifejtette – a nép akkor már törvényes, szabályos és tiszta választásokon dönthetne az új államfő személyéről, s talán a parlamentről is, amelynek jelenlegi (többségében ellenzéki) tagjai még 2015-ben szerezték meg mandátumukat.
Az elvben baloldali rezsim azóta ellehetetlenítette a törvényhozás és az ellenzék munkáját is. Maduro lényegében diktatúrát működtet, rémuralmat vezetett be, amelyet a szocializmus nevében gyakorol. Ellenfelei követelése ellenére nem hajlandó távozni a hatalomból, s előre hozott választásokról sem akar hallani. Guaidó lépését, vagyis önmaga ideiglenes elnökké nyilvánítását pedig puccsnak tartja, amely mögött az Egyesült Államokat sejti.
A duzzogással egy időben Maduro azért igyekszik tovább erősíteni saját hatalmát. A hadsereg egyelőre vele tart, miként a rezsim védelmére hivatott fegyveres milícia, a colectivos is.
Az igazi hatalom valójában az egyetlen szervezett erő, a hadsereg, illetve a tábornokok kezében összpontosul. Szinte mindent ők irányítanak: kezdve a létfontosságú nemzeti olajvállalattól egészen az élelmiszergyártásig és -elosztásig.
Gondoskodnak az 56 éves államfő biztonságáról is, bár lehet, hogy nem a legjobban, mert Maduro testőrségéhez a napokban állítólag több száz orosz zsoldos csatlakozott. Meglehet, Moszkva jóváhagyásával és közreműködésével.
Oroszország ugyanis nem ismeri el Guaidót, ellentétben az USA-val, valamint több nyugati és latin-amerikai kormánnyal. Kínával együtt továbbra is kitart Maduro mellett.
Nem véletlenül, hiszen mindketten attól tartanak, hogy az önjelölt elnök – Washington embereként – kisöprűzheti őket Venezuelából, ahol már elég jó és szilárd pozíciókat építettek ki maguknak. Az elmúlt években hatalmas összegekkel (egyenként több tízmilliárd dollárral) siettek Maduro és hivatali előde, a 2013-ban elhunyt (szintén radikális baloldali) Hugo Chávez segítségére. Kína főleg beruházásokkal és hitelekkel szilárdította meg jelenlétét. Oroszország ennél többre is vállalkozott: fegyverszállítási szerződéseket is kötött Maduróékkal, sőt venezuelai kőolajmezők kiaknázásába is belefogott.
Komoly érdekek forognak tehát kockán. Moszkva és Peking attól tart, hogy szövetségesük bukása esetén veszélybe kerülnek érdekeltségeik az országban, sőt a befolyásuk is csökken a térségben, ahol több kormánnyal alakítottak ki kiváló együttműködést. Kína és Oroszország növekvő jelenléte egyre inkább nyugtalanítja Washingtont, amely a Peking és Moszkva szövetségesének tekintett latin-amerikai államokat nyomásgyakorlással vagy büntetőintézkedésekkel igyekszik (ismét) a saját oldalára állítani.
Mindez egyértelműen arra utal, hogy Venezuela a nagyhatalmi vetélkedés kellős közepébe került. Szó sincs ott semmilyen spontán helyi lázadásról, tüntetésről. Az utóbbi napok eseményei annak a kőkemény összecsapásnak, illetve hibrid háborúnak a részét képezik, amelyben az egyik oldalon az USA, a másikon Oroszország és Kína áll.
A terepen pedig szövetségeseik és segédhadaik vívják a küzdelmet a másik ellen. A hadseregre, a fegyveres csoportokra és a külső segítőkre támaszkodó Maduróval szemben az ellenzék sorakozott föl, amelyet külföldről is pártfogolnak, támogatnak. Lehet, hogy idővel majd katonákkal is. Washingtonban ugyanis néhányan már (ismét) fegyveres beavatkozást sürgetnek a rezsim megdöntésére.
Moszkva óva int mindenkit az ilyen lépéstől. A venezuelai kormányzat közben ígérget az ellenzéknek, és tárgyalna. A lakosság is a békés rendezés híve.
A fura helyzet megoldásáról azonban aligha a venezuelai elnöki palotában döntenek. Inkább a hadsereg vezérkarában, ahová azonban a parancs érkezhet akár Washingtonból is, nem csupán Moszkvából vagy Pekingből.
