Egy berlini diplomata–újságíró vacsorán hangzott el a New York Times tárcaírója szerint német szájból: „Ami Szíria körül történik, az az amerikai hegemónia utáni világ, ami egyenlő a káosszal.”
Soha senki nem mondta, hogy könnyű dolga van az amerikai elnöknek – de mindaz, amit Barack Obama Szíria körül tett vagy nem tett az elmúlt két és fél évben, szinte kizárólag heves bírálatok tárgyává vált. Az elnöksége első évében Nobel-békedíjjal megtisztelt elnököt világszerte és az Egyesült Államokban is kritizálják a dróncsapások miatt, a Kadhafi-rezsim megdöntésében való részvétel miatt (noha ott a „háttérből vezette” a nyugati koalíciót) és természetesen a titkosszolgálatok széleskörű folyamatos akciói miatt. Népszerű szinten – például a milliárdos tagságú Facebookon – kemény szavakkal illetik, mert állítólag „megjátssza” a világ csendőrét.
A fenti idézetből viszont azt látjuk, hogy egyesek szerint elviselhetetlenné válik a „seriff nélküli” világ. A „leghűbb szövetséges”, a távoli apró szigetért is hadba lépő londoni konzervatívok egyszerűen visszavonultak a beavatkozás gondolatától; a franciák bejelentették, hogy Malitól eltérően nem óhajtanak önállóan cselekedni; a németek pedig eleve nem állhatnak élre külföldi háborúkban. Ki marad a porondon!? Putyin, a szíriai diktátor utolsó mentsvára!?
Az amerikai jobboldal viszont most is hű maradt elvtelen Obama-ellenes mániájához. Két és fél éven át arra biztatta az elnököt, hogy „tegyen már valamit” Szíriában; azzal ostorozta a Fehér Házat, hogy Obama „feladta az USA vezető szerepét” a közel-keleti passzivitással; kigúnyolta a bengázi nagykövet-gyilkosság „ki nem védése” és meg nem torlása miatt. Most viszont, amikor Obama a vegyi fegyverekkel kapcsolatos, korábban meghúzott türelmi határ damaszkuszi átlépése miatt a fegyveres beavatkozás lehetőségét villantotta fel, ellenzéke azonnal háborús kalandorsággal vádolta meg. Ugyanazok, akik hosszú éveken át esküdtek a „jó cél” érdekében alkalmazott erőszakra, most egyenesen meggyanúsítják az elnököt az „al-Kaidával való szövetkezésre”. Azt az elnököt, akinek a döntése nyomán amerikai kommandók meggyilkolták Oszama bin Ládent.
De lássuk, milyen pályára csúszott a beavatkozás terve. John Kerry, az újdonsült amerikai külügyminiszter (de veterán külpolitikus törvényhozó) mintegy véletlenül bedobta egy londoni sajtóértekezleten, hogy az amerikai csapás elkerülhető lenne, amennyiben a damaszkuszi kormány átadná vegyi fegyvereit az ENSZ vezetése alatt álló nemzetközi koalíciónak. Obama ugyanakkor felhatalmazást kért a kongresszustól a háborúra.
Vlagyimir Putyin orosz elnök kapva kapott az alkalmon, és meggyőzte védencét, Bassár el-Aszadot, hogy fogadja el a tervet. Hirtelen mindenki Putyin nagy sikerét látja ebben, holott éppen az amerikaiak tették azt neki lehetővé saját javaslatukkal. A két nagyhatalom a rendezetlen Snowden-ügy ellenére képes együttműködni a nemzetközi békét fenyegető kérdésekben.
Obama felhatalmazása elbukott volna abban a jobboldali többségű képviselőházban, amelynek szélsőséges tagjai folyamatosan bírálják az elnököt „gyávasága” miatt, az „amerikai érdekek” elégtelen képviselete miatt. Az elnök – az orosz javaslat nyomán – a szavazás elhalasztását kérte a kongresszustól, amivel megúszta a hátbaszúrást. A jobboldal ellenállása a fegyveres akció támogatásával szemben (amit választói ellenérzéssel magyaráz) ugyanis egyesegyedül abból a hátsó szándékból fakad, hogy minél kezelhetetlenebb helyzetbe manőverezze az elnököt – hogy aztán szabadon ostorozhassa a „semmittevés” miatt. Amikor viszont Obama mondja, hogy az amerikai nép nem akar újabb háborút, akkor persze az a legnagyobb bűn.
A pillanatnyi helyzet többesélyes, de még mindenki jól jöhet ki belőle – kivéve a legyilkolt szíriai tízezreket. A tanulság pedig az, hogy a világnak továbbra sincs hatékony eszköze arra, hogy megállítsa az ámokfutást, ha a gyilkosnak biztonsági tanácsbeli támogatói vannak – ezúttal a Kreml falai mögött.
Obama – ha még bárki is emlékszik – elvszerű háborúellenes politikával nyerte meg a 2008-as választásokat. Azóta befejezte az iraki háborút és végjátékra állította az afganisztánit, kiiktatva belőle az amerikaiak szemében főgonosznak tartott bin Ládent, illetve háttérakciókra korlátozva a terrorizmus elleni harcot. Nem avatkozott be a tunéziai és egyiptomi válságban, a líbiait pedig minimális katonai akcióval kezelte. Szíriában még bonyolultabb a képlet, mint az előző három felkelés hazájában, ezért ott még visszafogottabban politizált. Összességében, elvszerű maradt eredeti álláspontja mellett.
Mindez két szempontból nem hatékony: az egyik az amerikai belpolitikai színtér, amelyen a jobboldal eleve elutasít mindent, amit ez a fekete bőrű elnök csinál, legyen az béke, vagy háború. Másrészt, a világ is az amerikai erős kéz politikájához szokott, és azonnal tátongó űr támad, mihelyt Washington felnőttként próbálja kezelni a többi részvevőt.
Lehet, hogy ennek a bolygónak mégiscsak csendőrre van szüksége? Szomorú lenne, ha ez igazolódna be. De ha mégis, akkor el kell döntenünk, hogy hány seriffet tudunk elviselni – és hogy ki legyen az.
