A(z akár egyetlen fős) többség hazájában már hosszabb ideje egy fejetlen, lényegében anarchista kisebbség uralkodik: háromtucatnyi szélsőjobboldali képviselő túszul ejtette saját többségét. A képviselőház republikánus elnöke így semmit nem mer szavazásra bocsátani, amit ezek a kisszerű, de nagyszájú emberkék nem hagynak előre jóvá. A legfontosabb törvénytervezetek esetén könnyen lehetne kétpárti többséget biztosítani, ha a 17 fős előnnyel rendelkező többség fékevesztett kisebbségének nem az lenne a célja, hogy megsemmisítse a szövetségi kormányzat majd minden jogkörét – kivéve természetesen a fegyveres erőket és a milliárdosoknak meg milliomosoknak „kijáró” állami szubvenciókat.
Támadások kereszttüzében: Barack Obama (Fotó: Beta/AP)
De miért is meséljük ugyanazt a mesét hétről hétre egy közép-európai közönségnek, amely joggal tekinthetné úgy, hogy semmi köze hozzá; amelynek tagjai közül nem kevesen, vélt vagy valós okokból – nyilvános tanúságtételeik szerint – amúgy is megutálták már Amerikát!?
Először is azért, mert volt idő – nem is olyan régen –, amikor az Egyesült Államokban érvényes politika-csinálási normákat állítottuk jó példának az új demokráciák újonnan szerveződő közélete elé. Amikor például a magyar színtéren – immár tíz-egynéhány éve – súlyosan gyalázkodó, nemzetárulózó, ki-nem-velünk-az-ellenünk féle politizálás kezdődött (amihez képest a Kádár-rezsim második fele már nagy nemzeti összefogásra hasonlít), rámutathattunk arra, hogy tanulnának bár Washingtontól, ahol a politikai vetélytársak nem ellenségnek, hanem csak egy-egyfordulós ellenfélnek tekintik egymást. Ez most nincs így, azoknak a jóvoltából, akik – a magyar színtérhez hasonlóan! – eleve lekommunistázzák az ellenfelet, és a politikai győzelmeken túl annak teljes megsemmisítésére utaznak.
Másodszor azért, mert a világ (komolyabb fele) nagyon is odafigyel, mi történik Amerikában, Amerikával – és elhűlve tapasztalja, hogy ugyanazok az erők, amelyek a legbüszkébbek az USA „kivételes voltára” vagy nemzetközi „nélkülözhetetlenségére”, most gyakorlatilag meghiúsítják, hogy a Fehér Ház aktív külpolitikát folytasson. Márpedig az a nagyhatalom, amely nem képes belső ügyeit intézni, aligha tarthat számot a megkérdőjelezetlen globális vezető szerepre. Megértük, hogy Putyin leckézteti Obamát – holott a moszkvai hatalomnak könnyű dolga van otthon: egyszerűen lecsukatja, aki belpolitikailag ellentmond. Peking diszkrétebben működik, de a sorból kilépők ott is könnyedén eltűnnek a süllyesztőbben.
Harmadszor, a rossz példa ragadós, ezért is van olyan nagy szükség a jó példára. Amit nehéz mástól várni, mint Washingtontól, különösen akkor, amikor már a vezető európai hatalmakat is „gyarmatosítással” meg kizsákmányolással vádolják az újdonsült – egyes helyeken már odaégett – demokráciák „szabadságharcos hősei”.
Mindig is tudtuk, hogy a demokrácia rázós dolog, nem könnyű és nem tiszta sor, újra meg újra meg kell küzdeni érte. Ez történik most Washingtonban is, nemcsak Budapesten, Belgrádban, Athénban vagy a Közel-Keleten. Sokfelé és sokan vannak, újra meg újra felbukkannak olyanok, akik azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, hogy istentől felkenten ők „a nemzet” vagy „a haza”, s ezért egyszeri felhatalmazás is elég nekik ahhoz, hogy átgyúrják vagy egyenesen feltúrják a kialakult – vagy még egészen ki sem alakult – rendet, a kompromisszumra hajló szokásokat.
Az amerikai harc két különböző szinten folyik. Az egyiken a kifejezetten személyes, Obama-ellenes támadások szintjén a szélsőjobb semmilyen árat nem sajnál a kétszer is megválasztott elnök politikai sírjának megásásáért. Minthogy Obama megbuktatására nyilvánosan kifejezhető célt kellett keresni, kézenfekvő volt egy olyan törvény megdöntési kísérlete, amely egyértelműen a társadalmilag – ha nem is jog- de – szavafosztottak érdekében született. Nem volt nehéz kétszázezer jól szituált kispolgárt (ennyire tehető a Teadélután mozgalom aktív résztvevőinek száma) kommunistázó, „Amerika-ellenes” vádakat rikácsoló propagandával felbujtatni, hogy ebben segédkezzen.
A másik szint ennél is veszélyesebb: miközben a jobboldaltól megörökölt súlyos gazdasági válság megoldása érdekében maga Obama is jelentős mértékben kénytelen volt engedni az üzleti köröknek, ma ő az egyetlen akadály annak az útjában, hogy az elnökséget, illetve a kisembereket még úgy-ahogy képviselő racionális politikát elsodorja a karvalytőke mindent behálózó indoktrinációs médiája. Obama azért nem engedhet ezúttal, mert az alapjaiban rengetné meg az amerikai politikai rendszert: azontúl minden elnökre akármit rá lehetne kényszeríteni.
A jelenlegi költségvetési és államadósság-növelési patthelyzet az utóbbi évtizedek legnagyobb téttel rendelkező pókerjátszmája Amerikában. A jobboldalnak egyelőre sikerült megbénítania a közigazgatást – a biztosítási reformtörvény viszont életbe lépett, pedig annak meghiúsítása volt a kitűzött cél. Senki sem tudja, kinek a kezében van a „rojálflös” – de azt jósoljuk, hogy államcsőd mégsem lesz: az USA mindig képes volt, ha megtépázva is, visszalépni a szakadék széléről.
