Miközben az elnökellenes vezérek (Ted Cruz texasi szenátor és Sarah Palin teadélutános fő-főizgató) a 150 évvel ezelőtt legyőzött rabszolgatartó Dél lobogója alatt hordatták híveikkel a lebontott rendőrkordonokat a Fehér Ház elé – ahol a kényszerszabadságra lökött kertészek által ideiglenesen nem üldözött fővárosi mókusok vígan lakomáztak a First Lady biokonyhakertjében – csak idő és politikai idegek kérdése volt, mikor hullik le a függöny a washingtoni kín-operett végén. Vagy legutóbbi felvonása után. Mert folytatása következik, ez nem vitás.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Mint ahogy azt is előre sejthette az olvasó, hogy Domonkos István halhatatlan versének a címe (Kormányeltörésben) kínálkozik az amerikai közigazgatási szünetről szóló elmélkedések mottójául. No nem azért, mert ami az Egyesült Államokban történt az elmúlt egy hónapban (vagy öt évben), nagyon hasonlít egy jugoértelmiségi vendégmunkás 40-50 évvel ezelőtt megélt sorsára (noha abban is van valami: „élet lassan felmászni zászlórúdra/lobogni ott nagyon”). Inkább azért, mert már a XX. századi költő is egy korábbi korból merítette a vers címét – vagyis az emberi és örök.
„Elmém csak tévelyeg széllel kétségben, / Mint vasmacska nélkül gálya a tengerben; / Kormányeltörésben, / Nincsen reménysége senki szerelmében” – írta Balassi Bálint a XVI. században a Domi-mottót. Igaz, hogy abban szerelmi tévelygésről volt szó, de az elme vívódása egyáltalán nem idegen az ember számára a reneszánsztól egészen idáig.
Miután a XX. század röpke öt évtizede alatt a liberális demokrata kormányzatok az Egyesült Államok számára megnyertek két világháborút, egy világgazdasági válságot és egy totális – fegyveres, gazdasági, jogi, erkölcsi, diplomáciai, tudományos, sőt kulturális – világdominanciát, majd jobboldali ösztökélésre belesodródtak-ragadtak a vietnami mocsárba és a közel-keleti olajba, jött egy harmadik ligás ripacs múltú, szakszervezeti besúgó erkölcsű Ronald Reagan (tavalyelőtt szobrot állított neki a „hálás” Budapest), és első beiktatási beszédében leszögezte: „A jelenlegi válságban a kormányzat nem megoldás a problémákra: a kormányzat a probléma maga.”
Azóta is ezt a léha kampányszólamot harsogják azok, akik legszívesebben visszatérnének az amerikai „ősközösségbe”. Talán – csak ezt a végkövetkeztetést már nem óhajtják kimondani – a XIX. század rabszolgatartó társadalmában, ahol tudni lehetett, ki az úr és kinek a kezében villan az ostor; vagy netán a XVII. század boszorkányüldöző puritanizmusában, ahol aki nem engedelmeskedett a falu öregjeinek, az számkivetetté vált. Azért nem a XVIII. századba, mert annak felvilágosult elméjű amerikai államférfijai – akikre oly nagy előszeretettel hivatkoznak a „kormányeltörők” – bezzeg addig tárgyaltak nézeteltéréseikről, amíg ki nem izzadták a világ legrégibb írott alkotmányát, amelynek szövege a mai napig állja a sarat az efféle teaöntő terroristák rohamaival szemben. (A felvilágosult alkotmányozás után persze ők is vígan hazalovagoltak és rabszolgáik feleségeivel lehúzatták fáradt lábukról a sáros csizmát, miközben a férfivagyon a lovakat látta el.)
Miközben Barack Obama azt mondta a kormányfoltozó reggelen, hogy ebben a játszmában nincsenek sem vesztesek, sem győztesek, addig azok az elnökellenes vezérek, akik ismét a szakadék szélére sodorták az Egyesült Államokat (meg a világgazdaságot), és akik a „játszma” végén semmit sem nyertek, csak a következő lehetőséget ugyanennek a bohózatnak a megismétlésére, egyenesen győzelemről szónokolnak. Szerintük ugyanis megérte a nagy show-t az, hogy „kifejthették határozott ellenérzésüket” az egészségbiztosítási jog kiterjesztésével szemben.
A radikális amerikai jobboldal azonban sokkal többről álmodik, mint a biztosítási reformtörvény eltörlése. Azon túl, hogy semmilyen árat nem sajnálna annak megakadályozásáért, hogy még egyszer egy „rabszolga-képű” liberális értelmiségi kerülhessen az ország élére, valójában a hatékony kormányzat kiiktatásáért harcol. Mert mágnásaik és agitproposaik nagyon jól tudják, hogy a féktelen profithajhászás egyetlen gátja egy tisztességes, jól működő, hatékony és határozott, a nép által mérsékletre felhatalmazott kormány. Mint ahogy már James Madison, az amerikai föderalizmus egyik atyja is leszögezte: „Ha az emberek angyalok volnának, nem lenne szükség semmilyen kormányra.”
Az, amit az amerikai kivételezettség naiv protagonista ördögei viszont nem vesznek figyelembe, vagy nem is sejtenek, hogy birodalmuk globális vezető szerepe is pillanatok alatt füstbe menne, ha megvalósíthatnák legvadabb álmaikat.
