(Munkatársunk jegyzete)
Washington, nov. 22.
Mit lehet fél évszázad múltán és az idei évforduló Kennedy-cunamija után írni a meggyilkolt elnökről? A pénteki Magyar Szó is vázolta röviden a történteket, a merényletet követő vizsgálatot, a Warren-jelentést, annak csekély hitelét (noha a legfelsőbb bíróság főbírája hatalmas Kennedy-rajongó volt), a szinte azonnal megszülető és azóta is terjedő összeesküvés-elméleteket. Azt is tudjuk, hogy jelenleg még több amerikai kételkedik a hivatalos változatban (80 százaléknál is több), mint 1963-ban (25 százalék).
A Kennedy-gyilkosság pillanatáról terjedt el az az amerikai össznépi együtt-dobbanás, amely szerint „mindenki pontosan emlékszik ara, hol volt, mit csinált, amikor az elnököt megölték. Sőt, aki a távolból élte át az eseményeket, de emlékszik arra a korra, annak is sokkal több gondolata lehet a tragikus sorsú JFK-ről, bátyjáról, öccseiről és családjáról, akik közül oly sokan életüket áldozták a hazáért, vagy különböző balesetekben veszítették el életüket, esélyüket. És nemcsak személyes emlékek ezek a mi tájainkon sem, hanem jelentős társadalmi vonatkozásai vannak az éppen nyíladozó jugoszláv szocializmus korszakából
Én például Kennedy miatt tanultam meg szerbül, már alsós koromban: Édesapámnak 1947-től, elsőéves egyetemista korától járt a belgrádi amerikai könyvtár sajtószemléje, amely egészen a Reagan-korszakig egyre vastagabb, egyre színesebb válogatásokat közölt szerb(horvát) nyelven az amerikai folyóiratokból. Az elnök halála után különkiadásban foglalta össze a történteket és az akkori amerikai politikát. Ez százszor annyi anyagot jelentett, mint amit a Magyar Szó publikálhatott, így ha érteni akartam, bele kellett lendülnöm életem első idegen nyelvébe. Megérte.
Kennedy az első igazi média-politikus is volt: legendává vált, hogy az akkori alelnök Nixonnal folytatott elnökjelölti tévévitából (amely az első ilyen volt a történelemben) győztesként kikerülve nyerte meg az 1960-as választásokat. Mint ahogy az is, hogy azok az amerikaiak, akik csak rádión követték a szópárbajt, azt hitték: Nixon győzedelmeskedett. Mást mutatott a kép, mást a hang. Mint tudjuk, azóta is messze a kép, a mozgókép a legfontosabb médium.
A volt Jugoszláviában azokban az években kezdett terjedni a televízió, amely a hatvanas évek közepétől első ízben hozta az emberek otthonaiba a vietnami háborút. Kennedy küldte ugyan az első nagyobb kontingensnyi katonát Vietnamba, de az ő életében azok még csak tanácsadói és kiképzői szerepet játszottak. JFK be akarta fejezni a háborút, de kénytelen volt – alacsony szinten – elkezdeni, mert már mandátumának legelején zöldfülűnek és erélytelennek titulálta a vad antikommunista (értsd: tőkéjét féltő) jobboldal, hiszen az elnöksége első néhány hónapjában szerencsétlenül végződő (a titkosszolgálatok által ostobán előkészített és Kennedy-nek könnyű sétaként feltüntetett) disznó-öbölbeli csúf kudarc, valamint a Berlini Fal épülése nyomán azzal csúfolták a fiatal, ráadásul katolikus, sőt liberális elnököt, hogy a vén róka Hruscsov majd felmossa vele a padlót.
Nemcsak Kennedy mint elnök fejlődött gyorsan, hanem a korabeli jugoszláv média is azokban az években emelkedett ki a korai-szocialista egyhangúságból. A vajdasági magyarok például sokkal több objektív információt kaphattak a vietnami háborúról, mint a Vasfüggöny mögött élő nemzettársaik. Ehhez sem a Szabad Európát, sem a BBC-t, sem a „jereváni ráditó” nem kellett hallgatnunk – elég volt a világra frissen nyitó jugoszláv tévé – vagy akár a Magyar Szó.
Kennedy vaskalapos, rasszista ellenzékének persze nemcsak a „vörös veszély” jelentett szálkát a szemében. Ugyanolyan sötét viharfelhők gyülekeztek a déli fejek felett az otthoni színtéren is: az elnök igazságügy-miniszter öccse nemcsak hogy kivezényelte a szövetségi rendőrséget, az elnök pedig a Nemzeti Gárdát a déli fajgyűlölő kormányzók ellen, hanem Martin Luther Kinget is meghívták a Fehér Házba és beindították a polgárjogi mozgalom attól kezdve ellenállhatatlan menetelését. A milliomos Kennedy-ek a legelnyomottabb rétegekért álltak ki.
Privilegizált neveltetése folytán talán, de JFK-nek számos titkos szenvedélye is volt, amelyek közül csak az egyik a majdnem nyílt szoknyavadászat, és Marilyn Monroe annak is csak legismertebb alanya. Talán ez volt az a legnagyobb bűn, amit ma már még véletlenül sem bocsátana meg neki a média, sőt – mint 35 évvel később láttuk – akár a hivatalába is kerülhetett volna.
Jól jegyezzék meg ezt azok a mai politikusok, akik egyébként rengeteget tanulhatnának tőle. Kennedy kutya-macska barátságban volt a sajtóval: akár éjfél után is képes volt dühösen felhívni otthon egy lapszerkesztőt, ha nem tetszett neki, amit politikájáról megjelent. Ám természetesen nem parancsolgathatott (noha azt is nem egyszer megkísérelte), sőt: hajlandó volt szenvedélyesen vitázni egy-egy „firkásszal” – és igazat is képes volt adni, ha úgy érezte, hogy saját érvei kevésbé hatékonyak.
Kennedy volt az, aki elsőként megkövetelte legközelebbi munkatársaitól, hogy nyíltan mondjanak neki ellent, a jelenlétében vitassák meg a legkényesebb kérdéseket. Még egy olyan tulajdonság ez, amit modern politikusok sem képesek megtanulni: hatékonyan vezetni csak úgy lehet, ha a vezér környezete őszintén és nyíltan beszámolhat a valóságról, nem kell folyton azt lesni, mit is vár el a „nagyember”.
Számtalan részlet, ami itt is, ma is érvényes. Amitől akkoriban, oly fiatalon ráeszmélhettünk a politika realitásaira és kegyetlenségére. Amitől egyesek hajlandókká váltak továbbvinni a jobb társadalom lehetőségébe vetett hit fáklyáját. Még akkor is, ha az azóta szintén elhunyt legfiatalabb Kennedy-fivér egy pár évvel ezelőtti, szűkkörű washingtoni ebéden, vidám csevegés után elkomorodó arccal válaszolta meg a kérdést, hogy ő hisz-e a Warren-jelentésben? „Ezt hagyjuk!” – szólt a vészjósló és egyben sokatmondó válasz.
