Noha korábban is tudhatta, aki akarta, a belülről „meghekkelt” állami „hekkelések” nyomán az utolsó átlátszó lepel is lehullott az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szolgálatainak világméretű lehallgatási tevékenységéről. Mondhatnánk: A Birodalom meztelen. A külföldi hatalmak – különösen Kína – elektronikus kémakcióit keményen és nyíltan ostorozó amerikai establishment éles határt próbál húzni a kereskedelmi titoklopást célzó gazdasági kémkedés és a Bush-kormányzat által örökösre tervezett terrorizmus elleni harc kémkedési szükségletei között. Ám a szövetségesek elleni lehallgatások ezt az igyekezetet is relativizálták, és arra kényszerítették Washingtont, hogy jelentős energiát fordítson legalább az ország barátainak kiengesztelésére. Második ítéletként kimondható: A képmutatásnak vége
A 2008-as gazdasági válság következtében tengernyi bírálat hangzott el az amerikai partner számlájára. A magyarországi politikai színtér radikális átalakítását érő amerikai bírálatok pedig különösen arra ösztökélték a budapesti hatalom híveit – sőt annak egyes tagjait is –, hogy képmutatással vádolják az Egyesült Államokat. A diplomácián kívüli csatornákon pedig egyenesen felbőszült kommentárok tömkelege zúdul az USA-ra azzal az üzenettel, hogy „söpörjön mindenki a maga portáján”.
Amit az efféle dühös – és nem okvetlenül teljesen jogtalan – bírálatok kifelejtenek az, hogy az amerikai színtéren nagyon is jelen van a rendszer bírálata – a rendszeren belül. Ennek egyik ékesszóló példáját olvashattuk a héten a tekintélyes Foreign Affairs külpolitikai szakfolyóirat világhálós hasábjain „A képmutatás vége: Amerikai külpolitika a kiszivárgások korában” címmel. A kemény szakmai bírálatot tartalmazó esszét két olyan nagynevű politológus jegyzi, akik a belpolitikai spektrum mindkét oldalát „lefedik”. Martha Finnemore a globális politika-tudomány egyik legnagyobb szaktekintélye, akinek a férje jelenleg is magas rangú belbiztonsági tisztségviselő a Szövetségi Kommunikációs Bizottságban. A másik szerző, Henry Farrell pedig kifejezetten jobboldali elkötelezettségű. A Foreign Affairs alapítója a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations), amelyhez így vagy úgy, de kapcsolódik az amerikai külpolitikai színtér szinte minden jelentős alakja, párthovatartozásra való tekintet nélkül. Jelenleg egy volt külügyminisztériumi politika-tervezési igazgató, Richard Haass áll a Tanács élén, aki tíz évvel ezelőtt teljes mértékben támogatta az iraki háborút.
A kritika tehát a rendszeren belül jelenik meg, ami fontos különbség és magában hordozza a kibontakozás reményét. Finnemore és Farrell rámutat arra, hogy az amerikai tisztségviselők nagy része fel sem fogja, mekkora stratégiai erőforrásnak számít a képmutató fellépés képessége: „Az amerikai képmutatás hatékonyságának egyik oka éppen abban rejlik, hogy őszinteségből fakad: a legtöbb politikus nem is ismeri fel, mennyire Janus-arcú az ország. Csakhogy mivel az USA egyre kevésbé képes cáfolni a szavai és tettei közötti szakadékot, egyre nehezebb választásokkal találja magát szemben – és végül is rákényszerülhet arra, hogy elkezdjen úgy élni, ahogyan prédikál.”
Sokan kiábrándultak Barack Obamából, mert az elnök „messze alulmúlta” saját elveit és kampányígéreteit, szinte semmit sem tett a korábban általa is megcélzott képmutatás megszüntetésére. Ám jusson eszünkbe: Obama ellen már a jelenség leleplezésének ígéretéért is kíméletlen támadást indított a jobboldal, aminek a leghatékonyabb populista taktikája a fekete bőrű politikus „másságának”, „Amerika-ellenességének” folyamatos hangoztatása. (Az ellenségkép az egyik legfontosabb tömegbutító eszköz a kelet-közép-európai térségben is!) Ha Obama ennek ellenére eredményeket akart elérni – márpedig mi mást akarhatott volna!? – akkor éppen ezen a téren vissza kellett fognia magát.
Akinek semmilyen skrupulusa nem volt ilyen szempontból, az az egyesek szerint ma is hőn imádott Ronald Reagan, akinek a kommunizmus elleni ádáz harca miatt mindent megbocsátanak (sőt, szobrot állítanak még Pesten is), pedig maga volt az amerikai képmutatás csúcsmegtestesítője. Hogy csak egyetlen – aktuális – példát említsünk a sok közül: Reagan még 1986-ban is, még saját pártja ellenében is, megvétózta az apartheid-ellenes törvényt, tévébeszédben nyilvánította „erkölcstelennek és kifejezetten visszataszítónak” a Nelson Mandela vezette békés fekete többség melletti kiállást. Mellesleg az iraki háború egyik atyja, Dick Cheney későbbi alelnök is azok közé tartozott, akik még az elnöki vétó (amúgy sikeres) legyűrésében sem voltak hajlandók részt venni.
Hosszasan lehetne fejtegetni az USA külpolitikai képmutatásának ügyét, ám fontosabb még egyszer rámutatni arra, hogy az amerikai establishmenten belül is folyik a – szókimondó, de realista – harc annak felszámolásáért. És ebből azért tanulni lehet.
