Most, hogy „közjogilag is” világnemzetté lett a magyar, és a Tűzföldtől Szibériáig bárhol éljen is a kettős állampolgár, (majdnem) teljes joggal beleszólhat nemcsak a nemzet, hanem az otthoni adófizetők dolgába, nyilván nem mindegy, mit is tud az óhaza legfrissebb helyzetéről a voksra vágyó. Ezért volt figyelemre méltó Szegedi Csanádnak, a zsidó gyökereire nemrég rádöbbenő volt jobbikos alelnöknek a kanadai kalandja – Canossa-járása.
Az esetről a keddi Magyar Szó is beszámolt Kitoloncolták Kanadából Szegedi Csanádot címmel, noha az MTI-től érkező hír korántsem tájékoztatta kellő alapossággal olvasóinkat (ami az utóbbi időben gyakran előfordul az állami hírügynökséggel). Mert éppen az a három körülmény a legfontosabb, ami a cikkből kimaradt.
Egyrészt, hogy a kanadai határrendészet nyilván csak azért figyelt fel Szegedire, mert a montreáli zsidó közösség egy csoportjától a beutazó antiszemita múltjára célzó bejelentést kapott. Másrészt, hogy a kanadai hatóságok – Szegedi saját elmondása szerint – minden elismerést kiérdemlő módon meghallgatták a „vádlottat” és 24 órás tartózkodást engedélyeztek számára. Harmadrészt, hogy a Chábád hitközség meghívásának eleget tevő előadást mégiscsak sikerült megtartani, ha csak videóüzenetben is.
De miért lenne ez fontos a számunkra, ha egyszer Szegedi megtért, bűnbánatot tart és kész arra, hogy közelmúltját megtagadva visszatérjen – meghurcoltatások árán is – „vér szerinti” közösségébe!? Végtére is senki sem lepődhet meg azon, hogy az említett hitközség egyes tagjai nem kértek a „jó útra térés” meséjéből.
Elsősorban azért, mert kiválóan szemlélteti, mi történik, ha valaki a távolból – félismeretekre vagy rosszindulatra alapozva – beleszól a mások dolgába. Nem tudhatjuk, hogy a – feljelentéssel egyenértékű – bejelentés feladói nem tudták, vagy csak nem akarták elfogadni „vendégük” lelki és politikai fordulatát, de ez nem is lényeges. A döntő mozzanat az, hogy a messzi távolból mereven szemlélve a mai magyarországi politikai színteret olyannyira határozott álláspontot foglaltak el, hogy politikai károkat tudtak vele okozni. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy hasonló tévhitekre alapuló érzelmi meggyőződések a közelgő magyarországi választásokon nem fogják vezetni egyes – akár sok ezer kilométeres biztonságból szavazó – állampolgárok ceruzáját vagy egerét.
Nem egyszer előfordul, hogy a nagy globális Facebook-vitákban mély nemzeti érzelmű tagok alaposan letolják – sőt, becsmérlő, mocskolódó szavakkal illetik – azokat a magyarokat, akik a távolból esetleg másfajta véleménynek adnak hangot a Kárpát-medencei folyamatokról. Közben nyilván eszükbe sem jut, hogy éppen a közjogi nemzetegyesítés tette kormányzatilag támogatottá, sőt kívánatossá a távol élő magyarok „beleszólását” a közügyekbe. Márpedig azt nem lehet, nem lenne szabad, csak egyetlen irányban áhítozni.
Nem kell túl sokat utazgatni az amerikai magyarok – vagy bármely más diaszpóra-közösség – köreiben ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: aki életvitelszerűen, netán születésétől fogva távol tanyázik, az kevésbé ismeri a mai magyarországi valóságot, és főleg nem viseli az ottani döntések anyagi következményeit. Valamelyest más a helyzet a közvetlen határon túli közösségekkel, hiszen azoknak a tagjai közelebbről láthatják, mi történik Magyarországon – noha nyílt kérdés marad, hogy valójában mennyire látják. Az ő számukra azonban nyilván fontos anyagi vonatkozásai vannak a budapesti politikai döntéseknek – a magyar kormány jelentős eszközökkel támogatja őket –, érdekeltségük tehát érthető és jogos.
Az új magyar alaptörvény azonban alkotmányos elvvé tette az „alapvető kötelezettségeket” is, aminek legalábbis erkölcsi következménye, hogy aki az alapvető jogokkal élni kíván, az vegye figyelembe azoknak a napi következményeit is – és nemcsak önmagára nézve. Nehéz elképzelni, hogyan valósítható ez meg Alaszkából vagy Vlagyivosztokból, de akár Aranyosmarótról vagy Hertelendyfalvából.
Szegedi Csanád kanadai Canossa-járása nem a legjobban sikerült, mert egyesek – jó- vagy rosszhiszeműen – nem fogadták el lelkiismeret-váltását, és hídverés helyett árokásásra vállalkoztak az óceánon átívelő ügyekben. Apró göröngy ez azon a veszélyes úton, amelyre érzelmi alapú „távhitek” alapján készülnek vagy kényszerülnek egyesek. Minden alkotmányozó – „alaptörvénykező” – bölcsességre szükség lenne ahhoz, hogy mind a globális nemzet tagjai, mind a magyar állam közvetlen kötelezettjei megtalálják etikus helyüket, és frissen szerzett jogaikon túl felismerjék erkölcsi kötelességüket is a „nemzet asztalánál”.
