Bármily népszerű is tehetetlensége vagy lassúsága – máskor meg éppen minden-lében-kanál ügyködése – miatt szidni, gúnyolni az Európai Uniót, az ígéretesnek látszó kijevi megállapodást mégiscsak három uniós külügyminiszter hozta össze Janukovics ukrán elnök és az elszánt ellenzék között. A francia, a német és a lengyel diplomácia vezetői az utcai harcoktól kőhajításnyira tárgyalva kitartott, amíg a kelepcébe szorult Viktor be nem adta a derekát. Miközben Putyin Szocsiban ünnepelte az orosz tervezés, finanszírozás és kivitelezés sikereit.
Egyes megfigyelők Vologya rémálmának nevezték a kijevi erőszakot, mondván, hogy a legutóbbi hasonló tüntetéssorozat végén Ukrajnában megbukott az oroszbarát vezetés. Mások szerint viszont a Kreml valójában élvezi a szomszédban kitört erőszakot, mert otthon példálózhat vele: lám, ez történik ott, ahol nem elég szilárd a hatalom. Medvegyev éppen az utóbbi értékelésre adott okot, amikor egy tévényilatkozatban olyan „hatékony” kormányzatért szállt síkra Ukrajnában, amelyet „nem használhatna lábtörlőnek a nép”.
Moszkva számára nyilván előnyösebb, ha Kijevet nem saját népe, hanem a Kreml tekintheti lábtörlőnek – ha már közvetlenül nem kebelezheti be – például a gázcsapok elzárásával, vagy az európai kínálat túllicitálásával, esetleg egyértelmű zsarolással. De ez most talán mégsem jön be.
Mert bármennyire nem látunk tisztán az ukrán ellenzék összetételét és szándékait illetőleg – az Európa-pártiak mellé ezúttal ortodox nacionalisták és klerikalisták is társultak –, az mindenesetre tiszteletre méltó, hogy minden történelmi, etnikai, vallási és egyéb Kelet-kötődésük ellenére látják, hogy mégsem arról fújnak a fényes szelek. Az ukrán ellenzéknek becsületére válik, hogy két dolgot nem volt hajlandó lenyelni Viktornak: az esetleges európai uniós jövő felé vezető út orosz milliárdokkal való aláaknázását és a legutóbbi alkotmánymódosítással végrehajtott hallatlan hatalom-koncentrációt.
Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy a magyar miniszterelnök igyekezett megtekinteni az ukrajnai állapotokat – legalábbis helikopterből, a határ hazai oldaláról. Egyelőre nem érkeznek felbatyuzott menekültek Kárpátaljáról, de Orbán Viktor megállapította, hogy „a magyarokban együttérzés és segítőkészség van”, valamint azt, hogy „nem politikai kérdésként fogják fel az ukrajnai helyzetet”. Az ellenkezője valóban nem lenne jó, hiszen az orosz milliárdok meg a hatalom-koncentráció a magyar politikában is kritikus kérdéssé válhat.
Radikális jobboldali magyar ellenzéki erők határozottabb fellépést szerettek volna látni a pesti kormánytól, ám Orbán bölcsebbnek tartotta „a háttérből figyelni az eseményeket”. Ukrajnának Magyarországgal van a legrövidebb határvonala, és a pesti diplomácia – az évek óta tartó EU-ellenes hangulatkeltés meg „békemenetelések” nyomán – nincs is olyan helyzetben, hogy az Unió nevében Kelet felé fellépjen. Okosabb volt ezt a sokkal nagyobb súllyal bíró lengyelekre meg a másik két nagy nyugati szövetségesre bízni. Már csak azért is, mert a hivatalos orosz propaganda – a magyarországi közmédia külföldnek szóló moszkvai változata – máris megvádolta a „magyar nacionalizmust” Ukrajna feldarabolásának szándékával. Ami persze tökéletes ostobaság, de esetleg csinos kis magyarellenes hangulatot kelthetne Kárpátalján, ha Orbánék felülnének a provokációnak.
A türelmetlenség – a pénteki reménykeltő egyezség előtt – Washingtonra is átterjedt, ahol az Obama-ellenes neokonzervatív erők újabb támadási felületet véltek felfedezni a Fehér Ház politikáján. A kijevi harcok nyomán már a pesti ’56-hoz meg a prágai ’68-hoz hasonlították az ukrán ellenzék küzdelmét, és elítélték Obama „hallgatását”, annak ellenére, hogy Joe Biden alelnök kétszer is felhívta Janukovicsot, és a hatalom bölcs megosztására szólította fel. Mégis, mi mást tehetett volna gyorsabban és hatékonyabban Washington vagy az EU?
Aki beavatkozik, azt azért ítéli el a világ, aki nem, azt meg azért. Az elfogadhatatlan politikát ellenzők bátorságát természetesen támogatnia kell a demokratikus társadalmaknak, de aligha rohanhat bárki is közülük fejjel a falnak: pár száz, tehetetlenségre kárhoztatott ukrán rendőrt kellett volna vajon NATO-csapatokkal feloszlatni!? Mind az EU, mind Washington békés és békéltető módszereket alkalmazott, amelyek ugyan kevésbé látványosak, mint a Molotov-koktélok, de végeredményben – talán máris látszik – hatásosabbak.
Minden Vologya meg őt kiszolgáló Viktor felé olyan üzenetnek van csak értelme, amely egyértelművé teszi a kiállást a demokratikus megoldások mellett és a hatalom mégoly választott kezekben való koncentrációja ellen. A békés párbeszédnek nincs alternatívája – aztán majd meglátjuk, merre fújnak a szelek.
