Nyilván kevesen emlékeznek ma már minden idők legsikeresebb jugoszláv musicaljére: pedig a Jalta, Jalta – a legnagyobb Broadway-i sikerekre emlékeztető – 23 éven át futott Zágrábban; a YU-tévéhálózatban is többször bemutatták, nemrég pedig felújították a horvát fővárosban. Noha Tito volt az első államférfi, aki nyíltan szembeszegült az 1945-ös jaltai világfelosztó egyezséggel, a musical nem a jugoszláv „hősiességről” szól, hanem három lakájról és egy ukrajnai (enyhe ferdítés a részemről, hiszen a félsziget 1954-ig Oroszországhoz tartozott, nem Ukrajnához) házvezetőnőről. Grísa, Larry és Stanley a gazdák – Sztálin, Roosevelt és Churchill – gatyáit mossa és teregeti, miközben egy túl rövid szovjet szárítókötél „felosztása” a legnagyobb gondjuk. Grísa természetesen csal, rajtakapják, és Nyina Filipovna kényszerül rendet tenni, mert hogy a Krímben mindenkinek jól kell éreznie magát. Acsarkodás meg bájcsevegés közepette ők négyen felfedeznek egy – naponta növekvő – zöld mezőt a Sarkvidék kellős közepén, amelyikre még egyik hadvezér sem tette rá a kezét. A végkifejlet elárulása helyett fejezzük be a fabula átmesélését azzal, hogy a híres jaltai villában bomba robban és természetesen megjelenik a KGB.
Ugorjunk 70 évet a mai Krím félszigetre, ahol jelenleg összpontosul a Kreml és a szabad világ évszázados viszálya. Bill Clinton és Borisz Jelcin-i vodkagőzös barátkozástól kezdve Bush Szlovéniában megesett mélyen-Putyin-szemébe-néző rokonszenvén keresztül Hillary Clinton „újraindító” gombjának felsülésén meg a szíriai csel elfogadásán át – az EU gázvezetékeiről meg a G-akárhányas csoportokba való meginvitálásról nem is szólva – a Nyugat a kilencvenes évek elejétől igyekszik Oroszországot egyenlő és tisztességes partnerként kezelni. De mint ahogy azt a balkáni háborúkban láttuk, a szláv nagyhatalom mindezt gyengeségként érzékeli és egyre nagyobb mellénnyel dolgozik birodalmi érdekövezetének visszaépítésén.
A kijevi csatlósok veresége nyomán Vlagyimir Putyin odáig ment, hogy százötvenezer fős harci játékot rikkantson össze Ukrajna határán és helyi szövetségeseivel elfoglaltasson, sőt orosz zászló alá vonasson néhány krími kormányépületet. Negyed évszázad után most először röppentek fel Moszkva felé komolyabb figyelmeztetések Washingtonból és a NATO főhadiszállásáról, hogy „eddig és ne tovább!” Az amerikai külügyminiszter ugyanakkor továbbra is békülékeny hangon beszél a helyzetről, és telefonon egyeztetett orosz kollégájával, akitől biztosítékokat kapott arra nézve, hogy Oroszország nem kíván katonailag beavatkozni Ukrajnában.
Amerikai elemzők ezt így formálisan el is hiszik a Kremlnek, csakhogy a helyzet jóval bonyolultabb. Megint csak a balkáni háborúkkal párhuzamot vonva, emitt sem egy hivatalos szerb hadsereg ment neki a függetlenségüket kikiáltó „testvéri” köztársaságoknak, hanem a helyi csatlósok, ami után következett a „nemzeti segítségnyújtás”. Valami hasonlóra pedig a Krím félszigeten is bőven van lehetőség. Éppen ezért szólították fel nyugati elemzők az új ukrán hatalmat, hogy tartózkodjon mindenféle oroszellenes megnyilvánulástól.
Gazdasági okok is vannak a derűlátásra. Noha az uniós tagállamok gázszükségletük egyharmadát importálják Oroszországból, annak az árára a Kremlnek ugyanolyan szüksége van, mint a Nyugatnak a gázra. Még kevésbé ismert körülmény, hogy a világ leghosszabb határvonalán a kínai tartományok 90 milliós lakossága néz farkasszemet hat millió orosszal. Kína ott gyakorlatilag gyarmatkereskedelmet folytat Szibériával, aminek keretében máris több millió (!) kínai állampolgár él és dolgozik Szibériában. Moszkva ennek nyilvánvalóan tudatában van, és aligha vállalkozik olyan kalandor-politikára délnyugati végein, amely a távol-keleten alaposan megbosszulhatja magát.
A főáramú amerikai elemzések a Nyugat vétkeit sem hagyják ki. Míg az USA ostoba háborúkat folytatott Irakban és Afganisztánban, addig az unió is hagyta, hogy az új kelet-európai demokráciák egy részében a csatlakozás 2004-es és 2007-es tündérmeséjét a Brüsszel-ellenes mumusgyártás sajátítsa ki. Az utóbbiban az a legnagyobb baj, magyarázza Jan-Werner Müller princetoni professzor az egyik legbefolyásosabb külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs ma megjelenő számában, hogy teret nyújtott a putyini „illiberális demokrácia” terjedéséhez. A cikk sajnos „előkelő” szerepben látja ezen a téren a magyarországi változásokat, amelyek „a katasztrofális reform-szocialista kormányzás után” egy „orwelli nacionalista-populista rendszerhez vezettek”, amelyet a szomszédos Ponta-kormány és a mindeddig legszilárdabban álló Lengyelország nacionalista-populista ellenzéke is másolni látszik.
Nem kell minden elmélettel egyetértenünk ahhoz, hogy lássuk: Nyugat és Kelet között tovább folyik a kemény küzdelem az emberi szívekért és zsebekért. „Grísa meg a két nyugati lakáj” (London helyett most az EU állhat jelképként) zenekomédiás marakodása Kijevben már vérontáshoz vezetett. Minden higgadt fejre szükség van ahhoz, hogy a feszültség ne fokozódjon, és megtaláljuk azokat a zöld mezőket, amelyekre semmilyen putyini megalománia vagy másolási kísérlet nem teheti rá a kezét.
