Miközben Obama már nyilván fejből tudja Putyin telefonszámát meg a Krím történelmét, Washingtonban csak úgy zúdul a kritika a Fehér Házra: „Na tessék, megint egy válság, sőt agresszió, és mi nem csinálunk semmit!” Az amerikai jobboldal legnagyobb ernyőszervezete, a Konzervatív Politikai Akcióbizottság éppen a héten tartotta évi közgyűlését, amelyen felvonult mindenki, akinek idei vagy 2016-os választási aspirációja van. A felszólalók szinte versenyeztek abban, ki tud nagyobbat mondani az Obama-ellenes hisztériában.
Rudy Giuliani volt New York-i polgármester és nem kizárható elnökjelölt szinte ujjongva állapította meg: „Putyin eldönti, mit akar, és már aznap délután meg is valósítja. Obama meg csak töpreng és minduntalan tárgyalni akar valakivel.” Bobby Jindall louisianai kormányzó eldöntötte, hogy már nem Jimmy Carter minden idők legrosszabb amerikai elnöke, mert Obama megelőzte. John Bolton, a harcsabajszú ultrakonzervatív volt ENSZ-nagykövet szerint „Obama jelenti a legnagyobb veszélyt az amerikai nemzetbiztonságra nézve.” Mitch McConnell szenátusi kisebbségi vezető szerint „Obama lábtörlőnek használja az alkotmányt”. A nagyotmondás csúcsára azonban Sarah Palin volt alaszkai kormányzó és volt republikánus alelnök-jelölt hágott fel, amikor sugárzó tekintettel leszögezte, hogy „Obamának baja van a potenciájával: Miközben Putyin félmeztelenül medvékkel birkózik és olajért fúr, addig Obama ’mama-farmert’ hord.”
Ennek fényében különösen érthetővé válik a magyar jobboldal Paksból sugárzó és a Krím körül cirkáló Putyin-imádata is. Válságban az emberek – leginkább olyan „halmazállapotban”, amelyet a legjobb szociológusok csőcseléknek szoktak nevezni – vezért akarnak látni maguk előtt, bármi áron. Olyan vezért, aki „megvalósítja titkos álmaikat, ledönti a szobrokat meg a kerítést, felakasztja a bűnösöket, áthág a szomszéd, sajátunknak képzelt és vágyott legelőjére, megüli annak bikáját és elvágtat a szebb jövőbe – miközben mi, az istenadta nép lelkesen és csorgó nyállal rohanunk utána, tartson akárhová, a Kánaánba vagy a pusztulásba.” Nem egyszer végignéztük ezt a műsort a történelem folyamán. Aki nem emlékszik, az belehalt.
Néhány napos vívódás után szerencsére a magyar kormány is észhez tért, és felsorakozott a Nyugathoz az ukrajnai agresszió elítélésében. Nem arról van ugyanis szó, hogy a Krím-félszigeten orosz többség van-e vagy sem. Még csak arról sem, hogy mióta és milyen cári–sztálini „monstrukcióval” született meg a jelenlegi 58 százalékos orosz többség. Sőt, a Putyin maratoni sajtóelmékedésén (amit a nyugati elemzők egészen másként ítéltek meg, mint a magyar hírügynökség: míg az utóbbi nyugodt, lezser Putyinról számolt be, addig az amerikaiak Angela Merkelt igazolva azt látták, hogy az orosz elnök elveszítette a kapcsolatot a realitással) elhangzott Koszovó-hasonlat is nem hogy sántít, hanem egyértelmű csúsztatás. (Koszovóban 20 éves durva politikai, majd katonai elnyomást tűrt el az albán többség, és csak akkor fogott fegyvert – a krími oroszokat a múlt héten senki sem bántotta, csak előre rettegtek attól, mi lesz, ha kisebbségben kell érezniük magukat, amit mi, szerbiai magyarok pontosan ismerünk egy másik többségi nemzet rettegéseiből.)
Arról van szó, hogy Obama és a Nyugat nem „hitvány gyönge báb”, amit Putyin medveakarattal sodor idébb-odább, hanem a konfliktusokat békés úton megoldani kívánó értékközösség – amelyhez Magyarország is felsorakozott, és ma már talán Szerbia is óhajt –, amely természetesen kereskedni szeretne háborúzás helyett. Viszont saját belső ellenzéke, mint fentebb és a krími krízis során láthatjuk, továbbra is a hisztériás harciasság súlyosan veszélyes lelkivilágában leledzik, amelyből még soha jó megoldás nem született. Obama nem felelős sem az iraki, sem az afganisztáni háborúért, de azért igen, hogy ne sodorja újabb értelmetlen konfliktusba az országot és a világot, tegyenek bármit is az erőszakos Putyinok.
A baj az, hogy a medvestratégiát követők képtelenek a tisztességes egyezkedésre: először lőnek, utána magyaráznak. Az, hogy Ukrajnában eddig senki nem lőtt, az az ukrán nép, a tatárok és vezetőik érdeme. Csak remélhetjük, hogy a Nyugat, Magyarországgal együtt, éppen ebben fogja őket támogatni. Minden más kérdés, beleértve Krím ide-odatartozását is, megoldható.
