„Egy nemzet, egy állam, egy eszme” – ez volt Vlagyimir Vlagymirovics üzenete hőn szeretett oroszaihoz a nagy Szovjetunió minden pontján. Akár Miloševićet hallgattuk volna – a Rigómező helyett – kedden a Kremlben, amikor minden oroszok KGB-főnöke igazi operettbeszédben mesélte el a krími beavatkozás és bekebelezés történelmi históriáját. Mint a legtöbb eszement nemzetvezért, aki már csak saját igazságát képes meghallani, és ez eszelőssé váló tekintetén is kirajzolódik, Putyint semmi sem zavarja: sem saját hazugságai, sem mellébeszélései, sem történelmietlen párhuzamai – sem a való világ. Mondja a magáét, mi meg tátott szájjal, tétován, egyesek szerint tehetetlenül figyeljük. Sőt vannak, akik tapsikolnak hozzá, mert azt hiszik, hogy az ő idejük is eljő, kapnak majd a „Krím-tortából” egy más délkörön.
Kétségtelen, hogy a világot tökéletesen meglepte az egyszerre gyáva (jelzés nélküli egyenruhákba bújó) és vakmerő (minden nemzetközi tisztességre és békés figyelmeztetésre fittyet hányó) krími beavatkozás. Az is igaz, hogy az USA minimális szankciókkal kezdte a „megtorlást”, amelyek az EU Moszkvával szembeni jóhiszemű kereskedelmi kapcsolatai folytán (az amerikai–orosz csere minimális szintű) aligha számíthatnak élesedésre. Az is egyértelmű, hogy a Nyugat nem fog fegyverhez nyúlni a Krím miatt. Akkor meg hát miért ne húzta volna meg Putyin az „elképzelhetetlen” lépést, a Budapesti Memorandum egyértelmű megszegését, a modern, poszt-kommunista Kreml aláírásának, adott szavának megcsúfolását!?
Leplezzük le Vlagyimir Vlagyimirovics hazugságait, és lássuk, mit tehet a fentiek helyett a Nyugat!
Az alattvalóitól (az orosz parlament tagjaitól) cári méltóságban, sok méteres üres térrel elválasztott, Diótörő-csákós katonákkal meg aranyozott ajtókkal dekorált, önfelkent nemzetvezér nagy ívű beszédben méltatta az orosz (meg a szovjet!) történelmet, brezsnyevi szinten ócsárolta demokratikusan megválasztott nyugati kollégáit. Csak úgy záporoztak a hasonlatok, amelyeket Putyin az intervenció igazolására sorolt fel: német újraegyesítés, szovjet széthullás, Ciprus kettéosztása, Jugoszlávia szétverése és különösen Koszovó függetlenné válása. Sokkal több helyre lenne szükség az itt rendelkezésre állónál, de Putyin minden egyes hasonlata közönséges félrevezetés. Lássuk a hozzánk legközelebb állót, Koszovó esetét.
„Valamilyen oknál fogva ugyanaz, amire a koszovói albánok engedélyt kaptak, és a mi teljes tiszteletünket élvezik (Mit élveznek!? Hogy nem szakadt Putyinra a Szent György-terem cári plafonja ekkora hazugság hallatán!? – A szerző megjegyzése), az oroszoknak, ukránoknak és krími tatároknak nincs megengedve. Vajon miért is!?” Putyin azonnal válaszolt saját rétori kérdésére: A Nyugat „különleges esetnek” tartja Koszovót, mivel ott „számos emberi áldozatra” is sor került. „Ez lenne a jogi érv!? – folytatta. – A nemzetközi bíróság hallgat erről. Ez már nem is kettős mérce: ez elképesztő, primitív, kendőzetlen cinizmus.”
Nos, ez a már nem is annyira elképesztően, kendőzetlenül cinikus Putyin természetesen „elfelejti” hozzátenni, hogy a koszovói albánok, akiket olyannyira „tisztel”, először nyolcéves rendőri, sőt katonai elnyomásban éltek, utána minden politikai jogukat és bebörtönzött vezetőiket is elveszítették a nagyorosz vezér nagyszerb elődje alatt, majd újabb nyolc éves gandhista erőszakmentes ellenállással tiltakoztak, mielőtt fegyverhez nyúltak volna, amikor a minden más háborút elveszítő Milošević minden haragját rájuk onthatta. És csak újabb tíz év múlva kiáltották ki a függetlenséget – amit a mai napig a világ 107 állama ismert el, miközben Abháziát meg Dél-Oszétiát Moszkván kívül csak Venezuela, Nicaragua meg két mikroállam.
De mit tehet a tisztességes világ egy ilyen „nagystílű” politkussal szemben, akinek ifj. George Bush 2001-ben Ljubljanában a szemébe nézett, és „tisztességet” látott benne, az Unió gázosan tart tőle, a mostani szerb vezetők első útja hozzá vezet, a magyar kormány pedig óriási horderejű titkos szerződést ír vele alá!?
Nos, többet, mint első pillantásra gondolnánk! Természetesen nem háborúról van szó, hanem olyan bölcs és nagy horderejű eszméről, amelyben kétezer éve a Nyugat vezeti a világot: a haladás gondolatáról. Miközben Putyin és a hasonszőrűek szigorúan egy akolba terelnék nyájukat (ami ugyan egyetlen pillanatra és mérhetetlen szenvedések meg károk árán esetleg lehetséges lenne, de másnap már vad komondorok tartanák fogva az összeterelt juhokat – vagy az egész homogenizált nemzetvilág összeomlana), a nyugati életfelfogás szerint bárkinek bármely politikai társadalomban jól és szabadon kell tudnia érezni magát. Megvalósult ez mára? Nem teljesen. De az eszmét nem adjuk, nem adhatjuk fel.
Továbbmegyünk: Putyin cári ajándéka Obamának abban áll, hogy az amerikai elnök – háborús fenyegetés helyett – olyan technológiai programba kezdhet saját ellenzékével és az egész Nyugattal összefogva, amely egyetlen évtizeden belül kimeríthetetlen, olcsó és környezetbarát energiát biztosítana a világnak. Putyin cár és milliárdos haverjai pedig elszívhatnák saját könyörgázukat, és csőbe húzhatnák önmagukat a meddővé váló vezetékeikkel.
Nagy álom? Az. Megvalósítható? Meg. Érdemes? Igen.
