„Egységben az erő” – szól a közmondás. „Erőben a hatalom” – tudja az önfelkent vezér, és gondolja a kisember, akinek lényegében mindegy, kinek a kezében összpontosul a hatalom, csak legyen rend, béke és jólét, amihez állítólag erős hatalomra van szükség. „Hatalomban a zsarnokság” – gondolták az amerikai alkotmány súlyos, de bölcs kompromisszumokat megkötő szerzői, amikor úgy döntöttek, hogy végletesen megosztják a hatalmat annak letéteményesei között. A minap múlt 225 éve, hogy létrejött a világ első írott és mindmáig érvényben lévő alkotmánya, amelyet mindössze 27 alkalommal módosítottak. (Sőt, ha az 1791-ben meghozott, Jogok törvényének nevezett első tízet leszámítjuk, akkor 223 év alatt mindössze tizenhétszer.)
De a legjobb alkotmány is „malaszt” marad, ha nincs hozzá egy társadalom, amely átérzi a politika értelmét, lényegét, amely szabályok (és nem önkényes személyek) által vezérelt játékot lát a politikában, nem pedig politikát a játékban. Persze az Egyesült Államokban sem – itt végképp nem! – babra megy a játék. Ezért van az, hogy a pénz hatalmasai mindenáron – minden áron! – magukhoz próbálják kötni a politikai figurákat, és ki akarják iktatni a kisembert – vagy annak ilyen-olyan képviselőit – a hatalom gyakorlásából. Két körülményt azonban ők sem tudnak legyőzni: az egyik az amerikai alkotmány máig ható szelleme, a másik pedig az a népszellem, amely minden elnyomás és önzés ellenére a legnemesebb alkotmányos eszmékre hivatkozik – mint ahogy tette azt Martin Luther King és polgárjogi mozgalma másfél évtizeden keresztül (elődeivel együtt pedig másfél évszázadon keresztül) egészen addig, amíg – éppen 50 évvel ezelőtt – végre a törvény is a kisemmizett rétegek védelmére kelt.
Ezt a demokráciát lehet támadni és gúnyolni, hiszen hatalmi harcokból áll, csakúgy, mint minden más, többé-kevésbé nyitott rendszer. Az utóbbi időben ráadásul újra próbára teszik nemcsak a pénzhatalom mesterkedései, hanem az annak érdekében ravaszul igába fogott emberi gyarlóságból fakadó tévelygések is. Például amikor az első feketebőrű elnök minden szavát soha nem látott ellenségeskedés fogadja, még akkor is, ha egyetlen csúcsteljesítményét – az egészségbiztosítási reformot – pont az ellentábor javaslatára építi, éppen az elfogadhatóság biztosítása érdekében. Vagy amikor az első feketebőrű igazságügy-minisztert a képviselőház jobboldali pofozófiúi mondvacsinált botrányok miatt vegzálják. A gazdasági válságból való kikecmergés milliárdos-mentő követeléseiről nem is beszélve – miközben a képviselőház republikánus többsége miatt a kongresszus képtelen gyakorlatias és olyannyira szükséges törvényeket alkotni.
Lehet szörnyülködni a demokrácia ilyetén állapotán – de még a konzervatív szellemiségűek is jobban teszik, ha nem teszik. A XX. század legnagyobb konzervatív politikusa, Winston Churchill állapította meg (nem, nem a leghíresebb, de legelcsépeltebb mondolata következik!), hogy „a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés az átlagos választópolgárral”.
Az átlagszavazó ugyanis általában – bizonyított tény – egyetlen dologra képes összpontosítani. Amerikai választópolgár esetében, ha jó sora van, a „kivételes nemzeti nagyságra”, amit egy „kenyai muzulmán” éppen elkótyavetyélni készül (miközben nem is tudja, hogy Amerika vonzerejét nem a katonai hatalom, hanem az esélyegyenlőség alkotta); vagy az állam „beavatkozására” az egészségügyben (miközben eszébe sem jut, hogy az államilag lehetővé tett profit az adót alig fizető részvényesek széfjét tömi). Az átlagszavazó Itt és másutt az adócsökkentésnek tapsikol, miközben elfelejti, hogy az éppen a leggazdagabbaknak kedvez, különösen, ha egykulcsos. Ahol az a sláger, ott a „rezsicsökkentésnek” örvend, miközben már nem emlékszik a sokkal nagyobb rezsiár-emelésekre, amelyek a végén nem alacsonyabb, hanem magasabb árat eredményeztek. Vagy éppen (hogy bezáruljon a földrajzi és politikai kör) a „kivételes nemzeti sors” ünneplésétől dagad a melle – miközben nem is érti, hogy az uraknak leginkább csak a hatalmat elkendőző tarka rongyot jelentette az akármilyen színű zászló.
De még ilyen állapotok között is maradt annyi demokratikus szellem – legalábbis az amerikai választókban –, hogy megértsék: a hatalom csak akkor elviselhető, ha megosztják. Még akkor is, ha az látszólag rendetlenséghez vezet, még akkor is, ha az úgy kevésbé hatékony. Ezért szavaznak olyan nagy előszeretettel „keresztbe”, hogy ne kerüljön egyetlen párt, egyetlen vezér látókörébe se a mindenhatóság csalfa kísértése. A demokrácia minden csúfságával szemben ez a szépsége lehet győzedelmes. Már ahol.
