Lehet panaszkodni, gyűlölködni, vagy örömködni – de mára nemzetközivé lett a világ. Nem egészen úgy, ahogyan azt a Szabadsághoz címzett kávéházban Lille munkáskórusa 1888-ban dalba álmodta, de még úgy sem, ahogyan az októberi forradalom kései kisajátítói előírták. Maga az ellenség, a kapitalizmus kapitányai tették nemzetközivé – globalizálttá.
Ukrajnáról jut ez az eszembe, ahol a „szabad világ” mélyen elítéli – ám fejcsóválásnál többre nem futja neki – egy bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovics neobirodalmista ügyeskedését, másutt pedig nyíltan tapsikolnak a kremli önkényúr sikereinek. Putyint lehetetlen nem annak nevezni, még ha (közel)kétharmados többséggel választotta is meg őt immár harmadszor a nemzeti nagyság mákonyába mártott népakarat. Feltételezzük, hogy ha a múlt héten módosított állampolgársági duma-törvény honosítás-egyszerűsítő hatása már 2012-ben érvényben lett volna, a húszmilliós orosz diaszpóra szavazataiból meglett volna a kétharmad is.
Az amerikai sajtó egy majdanista újságírót, Vitalij Szicset idézi, aki hatásosan vágott vissza a kremli nagyúr Nyugat-ellenes érdekövezeti követelésének: „Bennünket vajon ki kérdezett, hogy akarunk-e (Putyin) pufferzónájához tartozni!?” Szics – több amerikai sajtótekintély által is tanúsított személyes integritásán túl – azért érdekes, mert a Szovjetunió széthullásakor még Ukrajna és a pufferzóna többi részének finlandizációját tartotta kívánatosnak. Az elmúlt húsz évben azonban be kellett látnia, hogy miközben Ukrajnának a narancsforradalom ellenére sem volt ereje konszolidálni a demokráciát, addig az „orosz testvér” mindent megtett, hogy azt megakadályozza, az ellentéteket szítsa, és kiépítse az ötödik hadoszlopot: amely az idén végre behívta a testvéri segítséget.
Azt könnyű megérteni, hogy egyes balkáni nacionalista körök miért üdvözlik Putyin ukrajnai beavatkozását: kísértetiesen hasonló forgatókönyv alapján került rá sor, mint a miloševići agressziók sorozatára, amely Vajdasággal kezdődött… és Hágában ért véget. Az viszont talányosnak tűnik, hogy Magyarországon is vannak, akik felülnének Putyin „fehér lovára”. A magyarázat feltehetően a birodalmi eszme eurázsianista megalapozásában keresendő, amely a Jobbik vezéreit is hatalmába kerítette, akárcsak Európa más szélsőjobboldali csoportosulásaiét, amelyek éppen az Európai Parlament „feltúrására” készülnek – aminek nyomán nyilván még egy „kockacukrot” kapnának kremli jótevőiktől.
Mindennek csak józan ésszel és nemzetközi összefogással lehet ellenállni. Noha a globalizáció számos katasztrofális következménnyel járt a nyugati világban is – az amerikai munkásosztály arányosan ugyanannyi munkahelyet veszített, mint a magyar, sőt az utóbbi még nyert is az előbbi veszteségein – a liberális demokráciákban még mindig van lehetőség arra, hogy kitartó politikai munkával és értékalapú összefogással a tömegek keresztülvigyék akaratukat. A kétharmados putyinista önkényuralmakban viszont, ahol egyetlen megalomán elmében összpontosul minden hatalom, esély is alig marad erre, esetleg csak hosszú idő múlva és súlyos áldozatok árán.
Nem kell tartani a nemzetközi közvéleménytől, még ha az sem manipulálhatatlan és időnként ellenségesnek is tűnik. Talán az állampárti magyar sajtó is belátja ezt: korábban a leggyalázatosabb jelzőkkel illette a nyugatról érkező véleményeket, ma viszont buzgón számlálja a külföldi gratulációkat. Futótűzként terjed az az internetes mém is, amely Merkel és Orbán közös fotójára alapozva kettejüket a legbefolyásosabb európai politikusoknak tartja. A magyar kormány meg is érdemli az elismerést az egykori internacionalista eszmék bizonyos részének megvalósításáért: ritka az a hatalom, amely a globalizációval birokra kelve nagyméretű gazdasági és szellemi államosításra, a népnevelés központosítására, a közösségi lét egészének irányítására merne vállalkozni.
