(Munkatársunk jegyzete)
Princeton, máj. 9.
Miközben a politikusok egyetlen vezérmotívuma a soron következő választás megnyerése, illetve oligarcha-klánjaik folyamatos kielégítése újabbnál újabb milliárdos szerződésekkel, addig a saját fejükkel gondolkodó polgárok egyetlen igaz barátja a szabadon gondolkodó filozófus, aki kiutat keres a gúzsba kötő válságból. Ismétlem: nem „talál és kínál”, hanem keres.
A 84 éves Jürgen Habermas – sokak szerint a legnagyobb élő filozófus – éppen ilyen embernek tűnik, akinek hajlott korára legfőbb szenvedélyévé vált az európai eszme hittel, reménnyel, derűlátással való újratöltése. Mint mondja, az 1848-as német forradalom bukása után száz évet kellett várni a demokráciára. Magyarországon ez, mint tudjuk, száznegyven évnek bizonyult. Veszélyes dolog hát játszadozni vele – márpedig éppen ez történik, amikor a politikusok jelentős része cinikusan hátat fordít az európai eszményeknek.
Miközben a hangzatos, de üres szólamokkal dobálózó – vagy éppen az uniós zászlókat kidobáló, netán csak „elegánsan” eltávolító – népvezéreket tíz- meg százezrek hallgatják, addig a filozófus elsősorban azokhoz szól, akik nem hűséges nyájként tereltetve menetelni, hanem értelemmel tervezett úton haladni akarnak. Habermas nem panaszkodhat a közönségre: Párizsban két nap alatt majd ezren, a hollandiai Leuvenben másfél ezren (egyesek kívül rekedve, az esőben is követték a képernyőkön), de még az amerikai Princetonban is félezren voltak kíváncsiak arra, hogyan mentené meg az uniót.
Habermas egyértelműen és határozottan a politikai pártokat és vezéreiket vádolja az európai állapotok miatt. A demokrácia történetileg legfejlettebb korában és országaiban a hatalom szép csendesen kicsúszott a polgárok kezéből, és kétes legitimitású testületek teljhatalmába váltott át. Az Európai Bizottságban tevékenykedő bürokraták azonban nem tehetnék ezt, ha nem hatalmazná fel őket a valóságosan legnagyobb hatalommal rendelkező Európai Tanács, az állam- és kormányfők zárt ajtók mögött folyó, cinikus egyezkedése. A szépítve demokratikus deficitnek nevezett állapotok nem véletlenül vezettek el oda, hogy ma csak az euroszkepticizmus perspektívája körül létezik valamiféle – széthúzó – egység.
A politikusok folyton a válságra való hivatkozással etetik a népet azzal, hogy majd „az alagút végén” újra megtaláljuk a demokrácia ígéretét. Csakhogy időközben lebontják a demokrácia játékszabályait, amelyeket később egyre nehezebb lesz visszaépíteni. Az euró két évvel ezelőtti megmentése is gyakorlatilag két olyan vezető – Angela Merkel és Nicolas Sarkozy – privát paktumára épült, akik semmilyen víziót nem kínálnak az EU polgárainak. Német gondolkodó lévén – és létére – Habermas éppen a kancellárt bírálja legkíméletlenebbül, márpedig pont Németországtól lehetne elvárni, hogy saját hosszú távú érdekeit figyelembe véve kezdeményezze az európai alapszerződés alapos reformját.
Habermas egy másféle politikai uniót képzel el, amelyben nem a bürokratikus államgépezeteknek – és az azokat uraló politikusoknak – a szuverenitása az alapvető, hanem az egyéné. A mai kommunikációs lehetőségekkel élve ez nem puszta illúzió – noha sokfelé látjuk, milyen könnyen meg lehet vezetni milliókat vagy akár egész nemzeteket. A népek és egyének Európája lenne az, amely – a kormányok és a bürokraták teljhatalmát kiiktatva – közelebb hozná egymáshoz az embereket. Mint ahogy egy nagy családban szolidárisak egymással a családtagok, Európa népei és polgárai is be kell hogy lássák egymásrautaltságukat a „kiszámítható kölcsönösség” jegyében. Itt találkozhat a magánérdek a köz érdekével. Hogy a hozzánk legközelebb álló példával éljünk: sem irigylésre méltó országos autópálya-hálózat, sem felcsúti stadionút nem létezne az európai szolidaritás nélkül. Ennek értésére és megértetésére bíztatja Habermas a polgárokat és a médiát.
