Munkatársunk jegyzete,
Washington, szeptember 12.
A Nobel-békedíj tüskésnek ígérkező korai babérkoszorújával a lelkében, Barack Obama egész eddigi elnöksége azzal telt, hogy megvalósítsa a lehetetlent mind a külföldi, mind a belföldi frontokon. Elődje mindkét hosszúra nyúlt háborúját úgy akarta befejezni, hogy ne foghassák rá a megfutamodást, vagy a korábbi „diadalok” elkótyavetyélését. Belföldön pedig a szintén elődje által ráörökített gazdasági válságot próbálta kezelni úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon – hogy a nagytőkét se fordítsa maga ellen, de az átlagember sorsa se forduljon még rosszabbra. Tette mindezt úgy, hogy esküdt ellenfelei politikai vérdíjat tűztek a fejére: beiktatása napján eldöntötték, hogy mindent ellenezni fognak, amit Obama javasol, legyen az akár saját korábbi politikájuk is.
Nem kell hozzá túl sok töprengés, hogy belássuk: egyenként is lehetetlen feladatokról van szó. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy Obama elnökségének utolsó törvényhozási választása előtt már az a veszély fenyeget, hogy pártja a kongresszus másik házát is elveszíti. Ami után már csak az marad, hogy a jobboldali vezetés által tálalandó törvényeket – amelyek nyilvánvalóan vissza próbálnák fordítani mindazt, amit az elmúlt évek során jelentős kompromisszumáldozatokkal
sikerült megvalósítani vagy megvédeni – sorra megvétózva próbálja megakadályozni végleges ellehetetlenítését.
Korai háborúellenes elveihez hűen Obama mindeddig sikeresen ellenállt az újabbnál újabb háborús kísértésnek, miközben a jobboldali héják folyamatosan bírálták, amiért nem nyúlt fegyverhez Kadhafi Líbiája (kivéve az utolsó pillanatokat), Aszad Szíriája, sőt az ajatollahok Iránja ellen. Egyesek szerint a Krímet is meg kellett volna védenie. Arról nem is beszélve, hogy szerintük sem Irakból, sem Afganisztánból nem lett volna szabad kivonulnia. Amikor az iraki Iszlám Állam (IÁ) fekete lobogós pribékjei keresztények és ősvallásúak tízezreit üldözték el szülőföldjükről tömeges kivégzések fenyegetése mellett, a héjalobbi gúnyolta az elnököt, amiért az stratégiában akart gondolkodni. Amikor a „twitterroristák” lefejezős videókat kezdtek lődözni a világba, már a szerencsétlen áldozatok szülei is nekirontottak az amerikai kormánynak: miért nem hajlandó kimenteni az amerikai újságírókat a barbárok karmai közül.
Obama végig Mózesként viselkedett: vonakodó vezetőként nem akart egy újabb „keresztes hadjárat” élére állni az iszlám fundamentalizmus ellen, hiszen éppen csak kivezette a csapatait azokból a poklokból. Most, hogy hosszas fontolgatás után mégiscsak háborút hirdetett, egyik legnagyobb közéleti kritikusa hasonlítja őt Mózeshez, és ebben látja Obama elnöki nagyságának „valódi próbáját”– meg a katonai sikerek esélyét. Obama eddigi ellenfelei – ugyanazok, akik „hatalmi visszaélés miatt” alig néhány hete hivatalosan beperelték – hirtelen semmi rosszat nem látnak abban, hogy az elnök nem kér háborús felhatalmazást a kongresszustól. Dick Cheney volt alelnök, akinek az elmúlt évtized iraki katasztrófáját elsősorban köszönheti a világ, újra háborúra biztatja republikánus híveit. A legtöbb higgadt fejű szakértő viszont az új háborúnak az értelmetlenségére és beláthatatlan következményeire hívja fel a figyelmet. Az IÁ barbarizmusa kétségtelen – de vajon Amerika kell-e, hogy megvívja a mai iszlám összes belső csatáját!? Az IÁ születéséhez viszont éppen ifj. Bush elnöknek meg vérszomjas alelnökének a könnyelmű és könnyű súlyú döntései vezettek el az iraki állam megsemmisítésével és a semmivel sem megfontoltabb csatlósok helytartóvá emelésével.
Az ellenkező alapállású elnökutódnak vajon dolga-e a forró gesztenye kikaparása a tűzből? Az iraki tragédiában Obama valódi dilemmája az, hogy veszni hagyhatja-e a Bush–Cheneyféle kétezer milliárdos háborús „befektetés” hozadékát, akármilyen szánalmas is az pillanatnyilag. Talán még az is megfordulhatott a fejében, hogy egy háborúnak „tekintélynövelő” hatása lehet a belpolitikában, sőt netán hozzájárulhat a szenátusi többség megtartásához. Ez azonban kevésbé hihető, hiszen a legtöbb kritikát az elnök most saját táborából kapja – azoktól, akik vele együtt elutasították a közel-keleti háborúzást. Ennek az amerikai pillanatnak az egyetlen pozitívuma, hogy megmutatja: a liberális baloldal gondolkodói nem pártpropagandista bértollnokok, hanem határozottan felszólalnak „saját oldaluk” vezetőjének tévesnek tartott döntései ellen is. Obama kétségtelenül futóhomokra lépett – és ezzel végzetesen megnehezítette saját korábbi célját, hogy kivezesse Amerikát az „örökös háborúzás” ördögi köréből.
