A Hetek (G7) hétfőn véget ért csúcsértekezletén egységesen kiálltak amellett, hogy az évszázad végéig 2 °C-kal kell csökkenteni a globális középhőmérsékletet, továbbá az ENSZ-szaktestület (IPCC) ajánlása alapján elvben kötelezték magukat, hogy 2050-ig (a 2010-es értékhez mérten) 40–70 százalékkal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását. A fosszilis energiahordozók nélkül működő gazdaság kiépítésének az ENSZ decemberi párizsi klímakonferenciáján kellene érvényt szerezni, amelyen az éghajlatváltozás elleni küzdelem összehangolásáról hivatottak új megállapodást kötni. „Hurrá” – lelkendezhetnénk, hiszen – ha 60 éves késéssel is –, a vezető ipari országok vezetői végre belátták; a klímaváltozás mindennél fontosabb, a tét ugyanis nem kevesebb, mint az emberiség jövője.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Nem szeretek ünneprontó lenni, de most kénytelen vagyok az lenni, ezen reménykeltő elvi konszenzusban ugyanis legalább annyi a lyuk, mint egy jóféle ementáliban, vagy Gruyère-ben. Szemre ugyan a legjelentősebbnek tűnik, ám e lyukak legkisebbike, hogy a politikum síkján a leendő párizsi klímacsúcs legderűlátóbb hozadéka is eleve „halva született”, a republikánus többségű amerikai kongresszusban ugyanis szavatoltan megtorpedózzák, márpedig az általu(n)k növelt üvegházgázok (elsősorban a szén-dioxid, a metán és a dinitrogén-oxid, alias kéjgáz) egyik legnagyobb „termelőjének” számító Egyesült Államok rábólintása nélkül az egész fabatkát sem ér. Laurent Fabius francia külügyminiszter – aki a párizsi csúcs elnöklője lesz – emiatt a múlt héten azon ötlettel hozakodott elő, hogy a kongresszus megkerülésével kellene nyélbe ütni a megállapodást. Rejély, hogyan képzel érvényt szerezni eme mórickás ötletének, hiszen ehhez egyszerűen nem létezik jogi és politikai eszköz. Legfeljebb ha ad hoc gyökeresen módosítanák az USA alkotmányát, s diktátori hatáskörrel ruháznák fel Obamát, aki aztán szenátust, kongresszust megkerülve mindenről egymaga dönthetne. Tréfának is sületlen.
Ementálinkban a méretesebb lyukak az egzakt tudományok tartományában ékeskednek. Globális felmelegedés alatt ugye a Föld átlaghőmérsékletének emelkedését értjük, melynek következtében megnövekszik az óceánok és a felszínközeli levegő hőmérséklete. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható szélsőséges időjárás valamennyiünket arról hivatott meggyőzni, hogy bolygónk klímája jelentősen megváltozott, okozója pedig maga az ember, aki a Föld erőforrásainak módszeres kizsákmányolásával, tönkretételével immár saját létét tette kérdésessé.
Vitathatatlan, hogy bolygónk legkártékonyabb élőlényei vagyunk, a Földön töltött röpke 300 ezer év alatt – amikor is megjelent a „bölcs ember” (Homo sapiens), aki aztán a XIX. század végén ipari forradalomba kezdett – annyi erdőt irtottunk már ki, annyi vizet szennyeztünk be, annyi kárt okoztunk életünk bölcsőjének, hogy a terhelő bizonyítékok puszta felsorolása is több ezer oldalt venne igénybe, így egy hipotetikus galaktikus bíróság gondolkodás nélkül kimondhatná a verdiktet: megérdemlitek, hogy kipusztuljatok.
A mese azonban jóval szövevényesebb, minthogy az éghajlatváltozást kizárólag saját „vívmányunknak” tekinthetnénk, mi ugyanis ezen a golyóbison csak egy vagyunk a sok faj közül, valamennyien egyaránt kiszolgáltatottak a természet és az univerzum „kényének-kedvének”. Hogy kissé világosabb legyen, mennyire; vágjunk félbe egy almát, és vegyük szemügyre! Az alma vékonyka héja a Föld kérge, húsa a magma, magháza pedig a földmag. (Az arányok csaknem azonosak.) E mintegy 4,6 milliárd éves bolygó izzó állapotából fokozatosan, a kéregszilárdulás során kezdett csak mai formájára emlékeztetni, a vulkanikus folyamatok és aszteroida-becsapódások folytán a kéreg lemezekre töredezett, amely lemezek a mai napig sem álltak össze egységes „talajjá”. A Pangea, az ősi szuperkontinens a jura korban (mintegy 180 millió évvel ezelőtt) kezdett szétválni, hogy fokozatosan alakuljanak ki a jelenlegi kontinensek. A tektonikus lemezek vándorlásának folyamata persze sohasem fejeződött és fejeződik be, emiatt viszonylag gyakoriak a földrengések és a vulkánkitörések.
E két utóbbi, továbbá a napciklus, a napállandó és a Föld keringési pályájának ciklikus változása éghajlatunk alakulásának meghatározó tényezői. Geokémiai kutatások szerint a földtörténet során melegebb (interglaciális) és hidegebb (glaciális) időszakok váltották egymást, igaz nem szabályos ciklusokban. Ezen időszakok között a Föld átlagos hőmérséklete 6–8 °C-ot változott. Neves meteorológusunk, Milutin Milanković elmélete szerint a vissza-visszatérő glaciális időszakok a Föld – 100 ezer évente bekövetkező – pályaváltozásaira vezethetők vissza. Eszerint jelenleg egy hosszú (100–150 ezer éves) interglaciális időszak elején tartunk. A jégminták elemzései azonban nem egyértelműen támasztják alá a hipotézisét. Mi több, az antarktiszi fúrás – több mint 2000 méterről vettek jégmintát, így az utóbbi 400 ezer év hőmérséklet-ingadozásait elemezhették – azt állapította meg, hogy 120–130 ezer éve az Antarktisz melegebb volt, mint ma... csakúgy 320 ezer évvel ezelőtt is. A hőmérséklet-ingadozás (növekedés) szokatlanul gyors lefolyású volt; gyorsabb, mint bárki feltételezte volna. E hőcsúcsok közötti időszakban (240 és 400 ezer éve) az Antarktisz hőmérséklete a maihoz hasonló volt, ami az ilyen melegedések után lassan (ingadozva) csökkent a glaciális értékek környékére. A hőmérséklet mintegy húszezer éve kezdett ismét emelkedni, és ma is emelkedik. A folyamat – felesleges is hangsúlyozni – tőlük teljesen független, az utóbbi században tendenciaváltozásnak jele sincs. Eszerint hát az, hogy közvetlenül vehemensen irtjuk egymást, élőhelyeink ellehetetlenítése folytán pedig közvetve magunkat is, globális (hát még univerzális) szinten jelentéktelen, teljesen elhanyagolható.
Ez persze korántsem jelenti, hogy – miután kivágtuk az összes erdőt – behuppanhatunk a karosszékünkbe, és sorsunkba beletörődve várhatjuk a világvéget. Ellenkezőleg, a holnap (a közeljövő), azaz gyermekeink érdekében kötelességünk mindent megtenni, hogy azt a keveset, amit még nem tettünk tönkre, megőrizzünk, a helyrehozhatót pedig helyrehozzuk.
Noha „a klímaváltozás ingája” visszafordíthatatlanul kibillent – így ha azonnal minden egyes gyárkémény leállna a füstokádásban, és minden tevékenységünk egy csettintésre környezetbaráttá is válna – a globális felmelegedés folyamata akkor sem állna meg; évtizedek kellen(éne)ek, ahhoz, hogy az ingamozgás lassuljon, s némi javulást tapasztaljunk. Jobb híján reménykedhetünk, hogy a szemléletváltás és a türelem majdan ismét rózsát terem.
