A kínai sárkány rendesen befűtött Washingtonnak, midőn annak kémműholdjai már negyedízben követhették nyomon azt a hiperszonikus siklórepülőt, amely 10 Mach, azaz 12 359 kilométer/órás sebességgel pörkölt a sztratoszférában. A WU–14 NATO kódnevű kínai pilóta nélküli gép június 7-ei negyedik sikeres tesztje azért kelt(ett) pánikot a Pentagonban (és nem csak ott), mert a globális – ki lesz a „főjani”? – versenyben Peking ezzel még egy mezőt ikszelt ki, ráadásul pont a hadiipari verseny területén, amiben Amerikával eddig senki sem tudott ujjat húzni. Sportzsargonban szólva; idegenben vertek rá a bajnokra.
A kínai mese – az amerikai hadfejlesztés perspektívájából: hajmeresztő horror – tavaly január 9-én kezdődött, amikor először röptették a hipersárkányt. Az amerikai kémműholdak 100 kilométeres magasságban, 5 és 10 Mach közötti sebességgel száguldó objektumot figyeltek meg. Peking megerősítése nélkül is tudták, nem UFO volt, hanem a fejlesztési fázisában levő kínai torlósugár-hajtóműves szerkezet, amely atomtöltetet is vihet(ne), és amelyet a jelenlegi legmodernebb elfogó rakétarendszerek sem tudnának kilőni, azok ugyanis csak előre látható (ballisztikus) pályán repülő rakéták és/vagy más objektumok megsemmisítésére képesek, márpedig a WU–14-es pályája menet közben módosítható, csaknem úgy, mint egy „standard” repülőé. (A ballisztikus rakéta segítségével felbocsátott és kellő sebességre gyorsított kínai hiperszonikus siklórepülő tavaly augusztus 7-ei második tesztrepülése vallott csak kudarcot, a fellövés után ugyanis a hordozórakéta felrobbant, a harmadik, sikeres tesztet pedig december elején hajtották végre.)
A WU–14-es csak egy eleme a kínai rakétafejlesztési programnak, amelyre amerikai becslés szerint Peking évi 175 milliárd dollárt költ. E program keretében „csiszolgatják” a DF–21D nevű föld-víz rakétát is, amelynek irányítható robbanófejei akár 1500 kilométeres távolságból is kilőhetnek egy hajót. Ez egyértelműen az amerikai flotta csendes-óceáni dominanciájának megtörését célozza, de erről majd a végén ejtünk szót. Arról suttognak továbbá, hogy a DF–31 és a DF–41 NATO-kódnevű interkontinentális rakéták hatótávolságát is növelni tudták az iniciális 2000-ről 3000 kilométerre, illetve 8000-ről 12 000 kilométerre. Egy Pentagon-beosztott számára csupa aggasztó hír.
A torlósugár-hajtóműves (angolul ramjet) siklórepülők fejlesztését természetesen az amerikaiak kezdték a 2000-es években. A ramjetben nincs mozgó alkatrész (kompresszor), a beáramló levegő hajtóműben történő összesűrűsödése biztosítja a kompressziót. A torlósugár-hajtómű ezért csak nagy sebességnél indítható és üzemeltethető. Speciális fajtája a scramjet (supersonic combustion ramjet), aminél a beáramló levegő hiperszonikus (5 Machnál nagyobb) sebességgel halad. A scramjet meghajtású siklórepülő csúcssebessége elméletileg 12 és 24 Mach közötti, azaz 14 000–25 000 km/óra is lehet.
Bár elsőként a brit–ausztrál QinetiQ demonstrálta a scramjetet, csakhamar az amerikai Hyper-X csapat vette szárnyai alá a dolgot, eredményeképpen 2004-ben az X–43A tesztsorozatát ejtették meg. Az X–43A legnagyobb sebessége (a Guinness-rekordok könyve szerint is) 9,68 Mach, amelyet 2004. november 16-án 33 528 méteres magasságban ért el. 2007. június 15-én a DARPA (Defense Advanced Research Project Agency) az ausztrál testvérszervezetével (DSTO) állítólag a 10 Machot is elérte, de ezt az adatot erős fenntartással kell kezelni.
A HIFiRE (Hypersonic International Flight Research Experimentation) program keretében a Boeing fejlesztette X–51-essel 2010 márciusában és májusában a dél-ausztrál Woomera tesztközpontban 5 Machos sebességet sikerült kifejteni, és 3,5 percen át tartani azt, ám a siklórepülő ismeretlen okokból felrobbant. 2011. június 13-án egy B–52-es bombázóról indított X–51A is hasonlóan járt, miután elérte a hangsebesség ötszörösét, majd 2012 augusztusában is odaveszett egy ugyanilyen gép. 2013 májusában 4828 km/órás sebességet ért el és három percen át tudta ezt tartani. Az X–15 hivatalos csúcsa 6,72 Mach (7274 km/óra).
Jelenleg a HTV (Hypersonic Technology Vehicle) 2-es változatával kísérleteznek, amely elméletileg 21 000 km/órás sebességet képes kifejteni, így két percen belül a Föld bármely pontját elérheti. Az első HTV 2-es 2010 április 22-én a kaliforniai Vandenberg légibázisról indulva 7700 kilométert tett meg a Csendes-óceán felett – állítólag 20 Mach sebességet is elérve (?!) –, ám nem jutott el a kijelölt „célpontig”, amely a Marshall-szigeteki Kwajalein atollon volt. A siklórepülővel a félórásra tervezett teszt kilencedik percében szakadt meg a kapcsolat. A tekintett év novemberében, majd 2011 augusztusában további két HTV 2-es tesztje is kudarcot vallott.
A WU-14-es váratlan „overture-je” révén az amerikai fejlesztés bizonyosan felgyorsul, köztük a lézerágyúk fejlesztése, amelyek – reményeik szerint – „leszedhetik” a torlósugár-hajtóműves siklórepülőket is. Ennek ellenére a kínai „besurranó” többszörösen kényes pillanatban surrant be a politikum egére is, hiszen a washingtoni csúcsintézmények elleni rendszeres kibertámadások okán is rendszeresen Pekingre mutogatnak, emellett itt jön képbe az amerikai flotta csendes-óceáni vizekről történő fokozatos kiszorítására tett kísérlet, ami jelen esetben a vitatott hovatartozású Nansa/Spratly-szigetek körüli disputában képződik le.
Washington ugyan többszörösen „kérte” Pekinget, hogy hagyjon fel a kérdéses szigetcsoport zátonyainak, szigetecskéinek területfeltöltésével, ám Peking kedden közölte; hamarosan befejezik a munkálatokat, majd – többek között – katonai létesítmények építésébe kezdenek. A Spratly-szigeteket Kína, Tajvan és Vietnam teljes egészében magának követeli, és a Fülöp-szigetek, Malajzia és Brunei egyes részeire tart(ana) igényt. A szigetek, zátonyok, homokpadok közül a legtöbbet Vietnam felügyeli, majd sorban a Fülöp-szigetek, Kína és Malajzia. Közülük többen is építettek kifutópályát, és valamennyi nevezett ország katonákat állomásoztat az általa elfoglalt területeken.
Még egy hidegháborús érára emlékeztető erődemonstráció hát a sorban, klasszikus akció-reakció effektus, mint amilyen javában folyik az Egyesült Államok (+ NATO és EU) és Moszkva közötti reláción. Az, hogy Peking is beállt az izommutogatók közé, valójában csak megerősítése annak, amit már mindenki régen lát; nevezetesen, hogy Kína nemcsak gazdasági, hanem katonai síkon is a világelsőségre pályázik. És e tekintetben sem az a kérdés, hogy ez bekövetkezik-e, hanem csupán az, hogy mikor.
