Két nappal Obama második beiktatása után Hillary Rodham Clinton kétszer is megjelent a washingtoni Kapitóliumban (a Hegyen, ahogy a helyi politikai szleng nevezi a kongresszus székhelyét), hogy tisztázza a tavaly szeptember 11-ei bengázi négyszeres gyilkosság körülményeit. Pontosabban nem is, hogy tisztázza, hanem hogy eloszlassa azt az ostoba gyanút, hogy a tavalyi év végén „nem mert” szembenézni az őt hanyagsággal – sőt egyesek még rosszabbal – vádoló politikai ellenféllel. Akik decemberben odáig mentek, hogy még Hillary ájulását is szándékos, teátrális kibúvóként tolmácsolják.
Nos, akik politikai színházra vágytak, azok megkapták – de alaposan. Csakhogy az a társaság szerdán nem emelkedett színikritikusként, hanem szánalmas pojácaként szerepelt le mind a szenátus, mind a képviselőház külügyi bizottságában. Délelőtt két és fél, délután három és fél órán át tartott a pengeváltás. A szenátusban ugyan „hazai pályán” mérkőzhetett a külügyminiszter – nyolc évig New York államot képviselte ott, és jelenleg is demokrata többség uralkodik –, ám a délutáni összecsapás nemhogy idegenben, hanem kifejezetten ellenséges térfélen, republikánus kalapácstartó rendezésében zajlott.
Csakhogy nem azért „faragták Hillaryt is clintonból”, hogy megrettenjen két maroknyi martalóc törvényhozó vagy akár a saját árnyékától. Azért használunk ilyen erős szavakat, mert egyértelmű: a Bengázi-ügyben tartott meghallgatások még véletlenül sem arról szólnak, hogy spontán vagy szervezett volt-e az amerikai diplomaták elleni merénylet, vagy hogy elegendő biztonságot nyújtott-e saját embereinek (meg az ott működő CIA-ügynököknek, akiknek az nem is jár) a Hillary vezette külügyminisztérium, hanem arról, hogy az amerikai politika első hölgyét (és volt First Lady-jét) olyan helyzetbe hozzák, amelyből nehéz lenne újraindítania egy esetleges 2016-os elnöki kampányt. Mert hogy ettől tart a republikánus establishment: hogy Obama második mandátuma alatt megerősödik a gazdaság, valamint a demográfiai mozgások hatása nyomán négy év múlva sem lesznek képesek visszaszerezni a Fehér Házat, mert Hillary (vagy netán Joe Biden) verhetetlen lesz. Ez a Clinton-komplexus kergeti újra meg újra őrületbe az amerikai jobboldalt.
Csak úgy röpködtek a szemtelenebbnél szemtelenebb kérdések – pontosabban vérvádak – Hillary felé mindkét bizottság republikánus tagjai részéről. Ha formálisan ugyan kérdeztek is, annak nem volt semmi jelentősége, hiszen mindannyiuknak hónapok óta rendelkezésére áll a legrészletesebb hivatalos jelentés a történtekről, és akik akarták közülük, zárt ajtós hírszerzői tájékoztatáson is részt vehettek. Most azonban Hillary lejáratása volt a cél.
John McCain bukott elnökjelölt hamisnak nevezte Hillary válaszait és „kategorikusan elutasította” őket, azzal a megjegyzéssel, hogy „az amerikai nép nem ezt érdemli”. Ron Johnson wisconsini szenátor egyenesen megvádolta a külügyminisztert, hogy ENSZ-nagykövetén keresztül „szándékosan félrevezette az amerikai népet”. Rodham Clinton erre úgy dühbe gurult, hogy – nyilvánvaló szándékkal – háromszor is az asztalra verve magyarázta: „Nem az számít, hogy spontán vagy tervezett volt-e a támadás, hanem az, hogy együttesen mindent megtegyünk egy következő hasonló esetnek a megelőzéséért”. Mert hogy éppen a törvényhozás volt az, amely a közel-keleti biztonsági programokra szánt 300 millió dollárt megvonta a diplomáciától.
A legpimaszabb támadás azonban Rand Paul kentucky szenátortól, a Teadélután mozgalom szenátusi vezérétől érkezett, akinek libertariánus apja tavaly sikertelenül próbálkozott a republikánus elnökjelöltség megszerzésével, és akiről feltételezik, hogy legközelebb maga fog próbálkozni. Paul kijelentette: „Ha én lettem volna az elnök, és megtudom, hogy nem olvasta a (több biztonsági erőt kérő) bengázi táviratokat, felmentettem volna önt tisztségéből!”
Aligha kétséges, hogy Rand Paulból soha nem lesz elnök – egy kommentátor szerint ezzel a pimasz pózzal került „legközelebb” a poszthoz életében. Hillary elmagyarázta, hogy évente több mint egymillió diplomáciai távirat érkezik a nevére s természetesen nem olvassa őket személyesen. Védelmére sietve az egyik demokrata szenátor arra emlékeztetett, hogy az amerikai népet egy korábbi kormány vezette félre legalaposabban a Közel-Kelettel kapcsolatban, aminek a jellemzésére pár szó is elég: „nemlétező iraki tömegpusztító fegyverek” – aminek „nevében” nem négy, hanem több mint négyezer amerikai katona esett el Irakban.
Valakinek az is eszébe juthatott volna, hogy „egy korábbi” szeptember 11-e előtt sem Condoleezza Rice akkori nemzetbiztonsági tanácsadó, sem George W. Bush elnök „nem olvasta” azt a titkosszolgálati jelentést, hogy „valakik egy felhőkarcoló elleni légi támadásra készülnek”. Hasonló színjáték ismétlődött meg délután a képviselőházban, ahol a jobboldali többség még primitívebb támadásokat intézett a külügyminiszter ellen.
A diplomácia vezetője maga is alkalmazott „színházi fogásokat”: az asztalveréssel az volt a célja, hogy megmutassa, egy nő is lehet erőteljes és ellentmondást nem tűrő a politikában. Ez annak bizonyításához szükséges – még mindig –, hogy nők is képesek betölteni a legmagasabb politikai posztot. A külügyminiszternek egyszer a hangja is elcsuklott, amikor arra emlékeztetett, hogy számára nagyon is személyes ügy a tragédia: ő vigasztalta az áldozatok hozzátartozóit, amikor a hazatérő holttesteket fogadta velük és Obama elnökkel együtt. Az érzékenység nyilvános kimutatása ugyancsak a politikai hatékonyság részévé vált Amerikában, különösen olyan politikusok részéről, akiket hidegen kalkuláló egyéniségnek tartanak.
De hát nem is a téma taglalása volt a cél, hanem a legrettegettebb feltételezhető 2016-os elnökjelölt idejekorán való lejáratása. Ami viszont látványosan az ellenkezőjébe torkollott. A hamarosan leköszönő Hillary Rodham Clinton megmutatta, hogy – Obamán és saját férjén kívül – nincs párja az amerikai politika csúcsain.
