2024. július 17., szerda
HAGEL SZENÁTUSI MEGHALLGATÁSA

Tabuisták és boszorkányüldözők

Obama védelmiminiszter-jelöltjét kemény kérdések és bosszúállási szándék fogadta – Munkatársunk jegyzete – Washington, február 1.

Ismét megmutatkozott, hogy egyes republikánus szenátorok üdvlövések közepette kísérik ki egyik kollégájukat a szenátusból, ha annak kormányjelöltetése nyomán számíthatnak a megüresedő posztjára, ám gyűlölettel, sőt bosszúállással fogadják annak a jelöltetését, akire valami miatt pikkelnek. Míg John Kerry könnyes szemű búcsúbeszédet tarthatott a könnyűszerrel megkapott szenátusi jóváhagyás után, addig Chuck Hagel volt nebraskai republikánus(!) szenátort mccarthysta össztűz köszöntötte a jobboldalról.

Amerikában a szenátust tartják a kongresszus két háza közül „higgadtabbnak”: a szenátorok között – már csak azért is, mert kevesebben vannak – sokkal barátibb kapcsolatok alakulnak ki, mint a képviselőház soraiban. Gyakrabban fordul elő a kétpárti együttműködés is – mint legutóbb Chuck Schumer demokrata és John McCain republikánus szenátor között a bevándorlási törvény reformja érdekében. Ám az, ami a csütörtöki meghallgatáson történt, az nem válik a szenátus, de különösen egyes tagjainak a dicsőségére.

A Hagel elleni harcot az indulatait fékezni egyre inkább képtelen (és lassan ki-, sőt beszámíthatatlanná váló) McCain vezeti, aki úgy látszik, még mindig nem dolgozta fel magában a Barack Obamától 2008-ban elszenvedett elnökválasztási vereséget. McCain nyíltan gyűlölködő magatartása már csak azért is tűnik alantasnak, mert korábban egészen közeli barátságban állt Hagellel: az utóbbi vezette McCain 2000. évi előválasztási kampányát, amelyet McCain ifj. George Bushsal szemben veszített el – de ezt annak idején nem írta Hagel számlájára.

A két szenátor az iraki háború kapcsán különbözött össze 2002-ben ugyan még Hagel is megszavazta Bush felhatalmazását, hogy lerohanja Irakot, de amikor belátta, hogy a háborút hamis érvekkel indították el, megváltoztatta véleményét és követelte a mielőbbi kivonulást. 2007-ben ellenezte az eszkalációt is, amely – egyesek szerint ugyan más fejlemények miatt – végül is az iraki ellenállás jelentős csökkenéséhez vezetett, aminek nyomán Obama végül befejezhette a háborút.

McCain – aki az iraki háború leghangosabb és legfontosabb kongresszusi támogatója volt – a legszemtelenebb módon próbálta rávenni egykori haverját arra, hogy elismerje: tévedett az ügyben. A meghallgatások szokásos technikájával, de alig leplezetlen dühvel követelt igen vagy nem választ erre a kérdésre, amit Hagel elutasított. Erre McCain jegyzőkönyvbe vetette, hogy a jelölt elutasította a válaszadást, majd megjegyezte, hogy Hagel „a történelem rossz oldalán állt” az iraki háborúval kapcsolatban.

A Pentagon civil vezetésére kiszemelt egykori vietnami közkatonát – ő lenne az első védelmi miniszter, aki ilyen múlttal kerülne a posztra – amiatt is támadták, sőt a fegyveres erők élére alkalmatlannak nyilvánították ellenfelei, mert korábban szorgalmazta az atomfegyverek számának csökkentését. Nem számít, hogy azt héja-tekintélyű tábornokok is aláírták: most Hagel kigolyózási kísérletéről van szó, amihez igazán nem túl nagy ár egy kis karaktergyilkosságba keveredni.

A Hagel-ellenes hadjárat elsősorban a jelöltnek egy Izraellel kapcsolatos 2006-os interjúja miatt lángolt fel. Hagel akkor azt találta mondani Aaron David Miller közel-keleti megfigyelőnek és hat korábbi amerikai külügyminiszter tanácsosának, hogy „a zsidó lobbi megfélemlít egy csomó embert (a kongresszusban), de én nem izraeli, hanem amerikai szenátor vagyok”, valamint hogy az említett lobbi „ostoba döntésekre” veszi rá a kongresszust.

Hagel elnézést kért a „zsidó lobbi” kifejezés és a megfélemlítés szó használata miatt, de nem ment bele a játékba – ami miatt a legtöbben erőtlennek tartották fellépését. Az ilyen helyzetek kezelésére jól bevált módszerek léteznek, de úgy tűnik, hogy az őt jelölő Fehér Ház nem igazán készítette fel kiszemelt védelmi miniszterét a nagyon is várható ellenséges indulatok kivédésére és visszaverésére. Hagel kinevezését valószínűleg így is megerősíti majd a szenátus, de semmiképpen sem számít jó kezdetnek, hogy ő – aki egyébként kiemelkedő intézmények élén foglalkozik védelmi politikával, és hajlandó a legkényesebb kérdésekről is gondolkodni, amire ezekben a költségvetés-csökkentő időkben nagyon is szükség lesz – nem volt képes a hozzá és a poszthoz méltó színvonalon kezelni a saját volt kollégái, sőt párttársai térfeléről érkező mégoly gonosz és tabuszentesítő, az ötvenes évek McCarthy-féle boszorkányüldözésére emlékeztető szenátusi inkvizíciót.