Tudósítónk jegyzete
Több mint félszáz civil vesztette életét egyetlen bombatámadásban március 19-én Bagdadban az amerikai invázió tizedik évfordulóján. De az Egyesült Államokban sem hagyták ki az alkalmat a tízéves háború mérlegének megvonására. Az egyik oldalon hatalmas számú emberáldozat áll szemben a diktatúra alóli felszabadulással, a másikon viszont a nagyhatalmi tekintélyen esett súlyos csorba annak fejében, hogy a 2003-as washingtoni kormányzat a demokrácia közel-keleti terjesztését tűzte zászlajára.
Ám a nemes indok csak utólagos magyarázkodásként bukkant fel, hiszen a George W. Bush–Dick Cheney–Donald Rumsfeld hármasfogat eredetileg Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereinek veszélyével magyarázta az inváziót. Ehhez és a szeptember 11-e után meghirdetett, terrorizmus elleni háborúnak a propagandájához vették igénybe a hatalom két jóhiszemű kiszolgálójának, Condoleezza Rice akkori nemzetbiztonsági tanácsadónak és Colin Powell külügyminiszternek a hírnevét és diplomáciai munkásságát.
De természetesen az amerikai politikustársadalom szinte egész spektruma felsorakozott a „megelőző csapás” támogatására. A kongresszus mindkét háza nagy többséggel hatalmazta fel az elnököt a háborúra. A 2002-es „harci kiáltványt” olyan szenátorok is megszavazták – Hillary Clinton és John Kerry demokraták, ill. Chuck Hagel republikánus –, akik azóta a külügyminisztérium és a Pentagon élén sokkal békésebb politikát folytattak vagy folytatnak. Barack Obama akkor még Illinois állam szenátusában ült, s így nem szavazhatott ellene, de keményen bírálta a háborús készülődést. Elnökként azonban felvállalta a háború befejezéséhez szükséges erősítést (sőt ugyanazt a politikát folytatja Afganisztánban), viszont 2011 végén csakugyan kivonta az amerikai csapatokat Irakból.
Azok, akik megbánták szavazatukat, azzal magyarázzák akkori döntésüket, hogy a Bush-kormányzat mindent megtett azért, hogy az amerikai és a nemzetközi közvélemény elhiggye: Szaddám csakugyan veszélyes nemcsak saját népére, hanem a világra nézve is. A legnevesebb amerikai külügyi szakértők is felültek a propagandának, valamint annak a hangulatnak, amelyben – a 2001-es terrortámadások után – egyszerűen nem lehetett ellentmondani anélkül, hogy valakit meg ne bélyegezzenek a hazafiasság hiányának vádjával.
A Magyar Szó régi olvasói ugyanakkor még emlékezhetnek arra, hogy lapunk – a Washington Posttal, sőt a New York Timesszal ellentétben – nem támogatta a háborút, és azt is bírálta, amikor az akkori magyar kormány nemzeti érdekből csatlakozott a Hajlandók Koalíciójához. A Magyar Szó kiadásában jelent meg 2004 márciusában az első magyar nyelvű könyv a világon, amely kritikusan elemezte az iraki háborúhoz vezető politikát.
A háború tíz éve alatt hivatalosan egyáltalán nem, de szakértői szinten is alig foglalkoztak az iraki áldozatok számával. Azt fájdalmas részletességgel számon tartották, hogy az iraki harcokban 4475 amerikai katona esett áldozatul és 32 221 sebesült tért haza megcsonkolt testtel, valamint az egymillió százezer iraki veterán közül sok tízezren sérült lélekkel (mindmáig naponta átlag 22 Irakból hazatérő katona kísérel meg az USA-ban öngyilkosságot). De azt csak találgatni lehetett, hogy az amerikai, brit és egyéb külföldi fegyverek – a belharcokban alkalmazott pokolgépekkel egyetemben – hány iraki életet oltottak ki. A legújabb kutatások ezt a számot legalább 134 ezerre becsülik, noha ennél sokkal súlyosabb becslések is előfordulnak.
Az iraki „demokrácia-teremtés” legalább 2200 milliárd dollárjába került az Egyesült Államoknak, ami Magyarország 15 évi össztermékének felel meg, Szerbiának pedig 50 évig kellene dolgoznia ennyi pénzért. A fedezetlen háborús kiadások nemcsak a Bush által Clintontól örökölt költségvetési többletet törölték el már a háború első hetében, hanem az amerikai gazdaság is megrokkant, mivel a hat heti össztermékét felemésztették. Bush emberei annak idején azt mondogatták propagandacéllal, hogy virágesővel köszöntik majd katonáikat Bagdad utcáin, és az iraki olaj bőségesen fedezni fogja a hadi kiadásokat. Mindebből pokolgépvihar és államadóssági válság lett csupán. Bush elnök második mandátuma végétől kezdve alig jelent meg a nyilvánosság előtt: ő nyilván érti, miféle szerepet játszott el. Cheney azonban még ma is úgy nyilatkozik, hogy „szívdobbanásnyi idő alatt” ugyanúgy döntene most is, mint akkor. Féltucat szívműtét után talán nem is csoda, hogy így beszél valaki...
Az akkori döntések következményei azonban nemcsak a pénzügyi mérlegen és a veteránkórházakban meg az iraki temetőkben érzékelhetők. Obama felfogta, hogy az Egyesült Államok nem viselkedhet elefántként a porcelánboltban, nem lehet a világ seriffje. Ennélfogva azonban olyan felszabadító mozgalmak is sokkal kevesebb támogatást kapnak, amelyek autentikus belső harcot folytatnak saját kis diktátoraikkal. Megkockáztathatjuk kimondani, hogy ha a balkáni háborúkra Irak után került volna sor, akkor az USA soha nem avatkozott volna be Boszniában és Koszovóban.
Ezért érdemes a mai, kölcsönösen függő világban már a politikai jelenségek tekintetében is egymásra figyelni, nem pedig megvárni, amíg valódi diktatúrák alakulnak ki. Ezért nem szabad áldozat-licitációkkal versengeni a múlt véres jelenségeinek nagyításáért vagy fakításáért. A második világháborús hivatalos magyar politika például fél évtized alatt több mint félmillió halálos áldozatot okozott Magyarországon és a Szovjetunióban. Az ennek következményeként az országra zúduló szovjet megszállás ennél nagyságrendekkel kevesebbet – mégis mindkét erőszakpolitikát egyaránt el kell ítélni, és egyiket sem lenne szabad rehabilitálni.
A demokrácia exportja gyanús üzlet, fegyveres „szállítás” keretében pedig különösen az. Ma már alig maradt olyan rezsim a világon, amely folyamatos brutalitással sanyargatja saját népét – ezért a politikai párbeszédnek kellene teret nyernie és győzedelmeskednie a fegyveres erőfitogtatás helyett.
