Egyáltalán nem eseménytelen, sőt mondhatnánk: rendkívüli az idei húsvét. Új pápa állt a Vatikán élére, és alig pár nap alatt ígéretes új színeket vitt a közelmúltban lesújtó méreteket öltő papi bűnök által megterhelt katolikus egyház mindennapjaiba, vagy legalábbis római kirakatába. Egyes keresztény többségű országokban ugyanakkor gáttalanul gyülemlik a gyűlölet és az untolerancia, szinte minden ellen, amit nem szentesít valamiféle „nemzeti keresztény” hivatalos pecsét vagy a titkok mélyén húzódó jóváhagyás. Sajnos ez jellemző Szerbiára, ahol még mindig húszéves fejlődés elháborúzása, valamint Koszovó elvesztése miatt igyekeznek másra terelni a figyelmet, de Magyarországra is, ahol szintén a gerjesztett áldozattudat üldözi a mindenféle másságot. De az Európai Unió államaiban szélesebb körben is terjed az idegengyűlölet, és a belső erők közül a hatalmi gócok meg a pénzvilág „kufárosítása”. Helyenként ijesztő méreteket ölt – és a világháló jóvoltából minden korábbinál jobban terjed – a különféle összeesküvés-elméletek garázdálkodása a hiszékeny emberi lelkekben.
Nem nyugszik persze az „ellenség” sem: a mindenható nagy szakállú ajatollahok és kekeckedő bábpolitikusaik teokráciája fenyegetőzik egy másik vallási állam megsemmisítésével – amire válaszként, a háború megelőzése céljából, a Nyugat egyre keményebb embargókkal válaszolt. A nemrég felkent dundi dzsucsista „Nagy Utód” pedig éppen saját koreai nemzete másik felének, na meg úgy mellékesen Amerikának ígérgeti a „végső leszámolás” elérkező pillanatát – amire persze az USA atombombázókat röpködtet a környéken.
Mi ütött az emberiség egy részébe?
Húsz évvel ezelőtt jelent meg Samuel Huntington cikke a „civilizációk összecsapásáról”, amelyet később (magyarul is hozzáférhető) könyvvé terebélyesített. Az akkor már öregedő, tekintélyes konzervatív politológus nyilván rossz szemmel nézhette egykori tanítványának, Francis Fukuyamának a sajátját vészesen meghaladó hírnevét, amit az utóbbi a „történelem végének” megjóslásával szerzett. (Az akkor még szintén konzervatív, de azóta progresszívra váltó, Fukuyamát széles körben félremagyarázták, de ő a címet filozófiai értelemben véve pozitívnak szánta.) Huntington ugyan bezsebelhette a világméretű sikerkönyvvé kerekedett mű gázsiját, de saját területén belül a tudóstársak általános meghökkenését okozta, és szinte egybehangzó ellenállását váltotta ki. A „Nagy Öreg” ugyanis tudományágát megszégyenítve lényegében örök konfliktusra ítélte az emberiséget – méghozzá olyanra, amely az „eleve elrendelt” kulturális beidegződés alapján lenne feloldhatatlan.
Jó lenne azt mondani, hogy „mondanunk sem kell”, csakhogy nem így van: nagyon is ki kell mondani, sőt ismételgetni kell, hogy Huntingtonnak egyszerűen nincs igaza. Konfliktusok persze mindig voltak, vannak és lesznek is, de ez nem jelenti azt, hogy az emberiségnek el kell fogadnia azokat, amelyekbe „beleszületett”. Számtalan példa bizonyítja ezt a jelen, a közelmúlt és a régmúlt történelméből egyaránt. Peter Katzenstein, a nagy „összecsapás-elmélet” egyik legfőbb kritikusa szerényen – de metsző éllel – csak legyint a Huntingtont védelmező előítéletekre: „Miféle civilizációk!? A civilizációk nem cselekszenek – az egyes emberek cselekszenek.”
És itt érünk vissza a húsvéthoz, ami derűre fordíthatja az eddig elmondottak borús hangulatát. Ferenc pápa – ha mindeddig jelképesen, alacsony horderejű tettekkel, de – máris cselekedett. A pártoskodással vádolt Obama elment Izraelbe is és a palesztinok közé is, de még Iránnak is számos alkalommal felkínálta a tárgyalásokat. A szerb kormány lépni látszik Koszovó ügyében – csak remélnünk kell, hogy nem kíván Vajdaságban kompenzálni az ottani veszteségekért. A magyar hatalom történelmivé és kereszténnyé tette saját alkotmányát, de feltehetőleg belátja, hogy éppen az azokra hivatkozó, sőt általa is hivatkozott, múlt miatt kénytelen odafigyelni, legalább jelképes szinten, az ország sokat szenvedett kisebbségeire.
Ferenc pápának – mint minden új kezdet cselekvő főszereplőjének – alkalma nyílik ezen a húsvéton, de azon túl is, arra, hogy hitének alapeszméje szerint megcáfolja Huntingtont és vele együtt az emberiség örök konfliktusra ítélt sorsát. Például miért nem ülhetne le a pápa az ajatollahhal, hogy megbeszéljék – mint isten két papja – az állítólagos konfliktus lényegét!? Milliárdok figyelnének fel az egyedülálló párbeszédre, sőt talán egymás kirekesztéséről és gyilkos szándékukról is sokan lemondanának. Miért lenne ez lehetetlen!? A szenvedve is cselekvő ember példája kötelez.
