Nem az első eset, hogy a világgal szembemenő politikusok önös vagy nemzeti célokra használják fel az ENSZ fórumait – még a Biztonsági Tanács állandó tagjai is megteszik ezt. Csakhogy Tomislav Nikolić szerb államfőnek sokkal fontosabb dolga kellene hogy legyen annál, mint hogy tovább rontsa Szerbia nemzetközi becsületét. Vuk Jeremićnek, az ifjú titánként a világpolitikába berobbanó Tadić-növendéknek pedig nemcsak egyszeri alkalma, hanem egész esztendőn át tartó lehetősége is van arra, hogy rombolás helyett építkezzen az ENSZ Közgyűlés – méltánytalanul megszerzett – elnöki posztján.
Léphaft Pál karikatúrája
Erre mi történik: e heti New York-i fellépése nyomán Nikolićot Fidel Castróhoz hasonlítják a megfigyelők meg a külföldi sajtó – ráadásul érdemtelenül, mert míg Castro hazája ellen valódi bénító blokád folyik (immár fél évszázada), addig Nikolić államát az EU, az USA és persze Kína meg Oroszország is segíteni akarja – csak Szerbia nem hagyja magát. A köztársasági elnök nemcsak csúsztat és nagyot mond, amikor inkvizíciónak meg sztálini csisztkáknak nevezi a hágai bíróságot, hanem egyenesen és közönségesen hazudik is, amikor azt állítja, hogy a törvényszék csak szerbeket ítélt el. Nikolić széles történelmi freskót akart rajzolni, s még a második világháborúra is visszatért – nyilvánvalóan nem érti, hogy a világ már a XXI. századnál tart.
Jeremić, az idén télen saját pártjából is kizárt szerb demokrata politikus, nem fecsegett ugyan ennyire össze-vissza, ellenben ő volt az értelmi szerzője ennek az ENSZ-tanácskozásnak, amelyen a hágaihoz hasonló, háborús bűnökkel foglalkozó nemzetközi törvényszékek teljesítményét kellett volna felmérni. Csakhogy ő már a fórum ötletével is eleve azért állt elő, hogy „megbosszulja“ azt a vereséget, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság mért rá 2010-ben, miután – akkor még szerb külügyminiszterként – megpróbált kicsikarni egy delegitimizáló határozatot Koszovó függetlenségének kikiáltásáról.
A közgyűlési elnökséget Jeremić nem azért kapta, hogy „világszínvonalon“ folytassa a Koszovó elleni szélmalomharcot, hanem mintegy aranytálcán ahhoz, hogy újraépítse Szerbia nemzetközi tekintélyét. De hiába a nemzetközi iskoláztatás, a most már tekintélyes mennyiségű világutazás. Jeremićre is jellemző az, ami a legtöbb, túl fiatalon nagy hatalmat megkaparintó politikusra: képtelen tovább fejlődni. Ha azt hitte, hogy a Keleti Folyó menti palota második legnagyobb irodáját ki tudja használni arra, hogy egyes-egyedül visszaszerzi a „déli tartományt“, akkor aligha képes arra, hogy reálisan lássa a világpolitikát. Pedig válhatott volna belőle akár nagy jövőjű globális politikus – ha nem ragadt volna bele elődei gyalázatos harcainak utóvéd-csatáiba.
Így aztán Szerbia megint eljátszott egy lehetőséget „régi nagy hírének“ visszaállítására. Nikolić otromba felszólalásával immár a világ színe előtt bizonyította, hogy kétszínű politikát folytat, és hogy feltehetőleg az volt a valódi énje, amikor maga is csetnikvajdaként (a kétes címet mindmáig megtartotta!) fegyverrel a kezében és az azóta háborús bűnökkel gyanúsított hágai rab főnökével, Vojislav Šešeljlyel az oldalán harcolt a szerb nép szomszédai meg testvérei ellen, illetve amikor a vesztes háború és győzelmes választások után azt állította, hogy Srebrenicánál nem történt népirtás.
De nyilván Jeremić egész éves „világlása“ is elszalasztott alkalom marad arra, hogy a népek kibékülését és megbékélését szolgálja hazája nevében. Most, amikor az ENSZ tagállamainak többsége (98 ország) már elismerte Koszovó függetlenségét, az ott élő szerbek „biztonságát és jogait“ azzal szolgálná legjobban minden szerb politikus és akármilyen színezetű belgrádi koalíció, ha megfeszített ütemben menetelne Koszovóval együtt az Európai Unió felé – hogy valóban minden szerb újra határok nélkül élhessen együtt egy – szélesebb – közösségben. Testvérgyilkos vajdák meg „inkvizíció“ nélkül.
