Munkatársunk jegyzete
Amikor kedden a Pannon tévében meséltem, hogy a bostoni belvárossal szemben, a Charles folyó bal partján elterülő MIT-nek, a világ leghíresebb tudományegyetemének a diákjai az amerikai lobogó fénymotívumaiba öltöztették legmagasabb toronyépületüket a hétfői áldozatok emlékére, senki sem sejthette, hogy éppen ott csapnak majd össze a terroristák a rendőrökkel.
A texasi műtrágyarobbanás egy pillanatra elvonta a figyelmet, tovább borzolta a kedélyeket, egyesekben akár félelemhullámot is elindíthatott. De csütörtökön felgyorsultak a bostoni események, amikor az FBI több ezer órás térfigyelő anyagból kiszűrt két gyanúsítottat és közzétette a felvételeket. Első pillantásra reménytelennek tűnt az életlen képek alapján felismerni a két fiatalembert, ám a tapasztalt nyomozók azonnal mondták, hogy nem az: valaki valahol ismeri őket, és ha közben meg is változtatják kinézetüket, korábban ilyennek ismerték őket. De senki sem gondolta, hogy már csütörtök éjjel felbukkannak – és le is buknak – a szemközti egyetem területén.
A pokoli kuktabombák kotyvasztói nyilván nem sejtették a technológia nyújtotta lehetőségeket, különben aligha merészkedtek volna olyan üzletbe, ahol rendszerint be van kapcsolva a tévé – hiszen szinte minden amerikai csatornán egész nap az ő képmásuk uralta a képernyőt. A részletek egyelőre rejtve maradtak, de valaki nyilván felismerte őket, úgy keveredhettek tűzharcba az egyetemi rendőrséggel. Ami egyikük halálához és a másikuk utáni, péntek délelőtt még hatalmas erőkkel folyó embervadászathoz vezetett.
A bostoni merénylet gyors felgöngyölítése azonban nem állítja le a mindennapi élet biztonságának felülvizsgálatát. Az al-Kaida típusú terrortámadások kora, remélhetőleg, elmúlt, hiszen az USA óriási katonai és titkosszolgálati erőket bevetve szétforgácsolta a terrorszervezet központi erőit és gyakorlatilag megsemmisítette vezérkarát. De a csecsen fiúk példája bizonyítja, hogy még akárhány, mindenből kiábrándult, végső elkeseredésben élő ember akadhat, akik nem rettennek vissza életük feláldozásától sem, csakhogy bosszút álljanak „a világon”.
A majd tíz éve menekültként Amerikába érkező csecsen testvérpár egyik tagja évekkel ezelőtt azt mondta egy fotóriporternek, hogy „nem érti az amerikaiakat”, nincs egyetlen helyi barátja sem. A csecsen harcosok kegyetlenségéről sokat cikkeztek annak idején, de az orosz megtorlást sem lehet éppen kesztyűs kezűnek nevezni. Nem véletlen, hogy az azt követő menekülthullám olyanokat is az USA-ba sodorhatott, akik nem láttak más kiutat, mint az értelmetlen bosszút.
A biztonsági szolgálatokon túl a politikusoknak is akad dolguk, sőt rajtuk áll igazán a jövő biztonsága. Nem elég ugyanis újabbnál újabb bénító intézkedéseket kitalálni, egyre érzékenyebb röntgenkapukat és egyre megalázóbb ellenőrzéseket felállítani, állig felfegyverzett őrökre bízni a kisdiákokat (ahogyan azt a puskalobbi szorgalmazza). Olyan életet kell teremteni, amely nem termeli ki a mindenre kész egyének gyilkos szándékait. Többek között úgy, hogy élhető viszonyokat teremtenek a kisebbségek számára és nem gyalázkodnak folytonosan a politikai ellenfelekkel szemben. A politikai elitnek véleményformáló hatalma is van, ezért külső csatlósait is meg kellene hogy zabolázza, amikor azok szitok- és mocsokszavak tömkelegével illetik a velük egyet nem értőket.
A dühös emberek felhergeléséhez nincs szükség csecsenföldi stílusú elnyomásra vagy ellenállásra: elegendő lehet a politikai hazugságok, rágalmak és megbélyegzések végtelen folyama, ami sajnos a héten is megjelent az amerikai színtéren, amikor a mégoly szerény fegyvervásárlási ellenőrzést kiterjesztő törvényjavaslatot döntötték meg a Marco Rubio-féle szenátorok. Nekik direkt jól jött a bostoni tragédia, mert elterelte a figyelmet az agresszivitást és hazugságokat terjesztő saját akciójukról. De jól ismerjük az ilyen viselkedést a szerb meg a magyar hatalmi politikából és az azokhoz közel álló szélsőséges sajtóból is: a vezetők mindkét országban az Európai Unió ellen uszítanak, miközben sajtópribékjeik a politikai ellenfelek személyes bemocskolásán munkálkodnak. Így működött a héten a szerb politikai színtér a Koszovóval folytatott tárgyalások alatt, amikor is Vajdaságban szított gyűlöletet, csakhogy elterelje a figyelmet saját húzásairól. És hasonló módon ágált a magyar jobboldali sajtó az uniós politikusok ellen, hogy elkendőzze az onnan érkező bírálatok valódi lényegét. Aztán mindkét helyen „csodálkoznak”, ha a csőcselék a saját kezébe veszi a dolgokat.
A játék a tűzzel már nem egyszer katasztrófához vezetett térségünkben, ráadásul olyanhoz, amihez képest a bostoni pokolgép szinte jelentéktelen epizódnak számít. Obama elnök szónoklatai bizonyítják ugyanakkor, hogy igenis lehet erőteljes álláspontot képviselni úgy, hogy az ne sértse a békés egyet nem értők becsületét és érzékenységét. A türelmetlenséget szító retorika ezzel szemben rendszerint eszkalációhoz vezet: éppen mi, vajdaságiak tudhatjuk legjobban, hogy a miloševići típusú verbális agresszió éveken át fejti ki hatását, és mire a világ odafigyel, már többnyire késő.
