Akinek „nincs lova egy futamban” (vagy „kutyája a harcban”, Jim Baker amerikai külügyminiszter 1991 júniusában mondta, gyakorlatilag szabad kezet adva Miloševićnek Jugoszlávia szétveréséhez), az könnyen áll elő újabbnál újabb ötletekkel. David Phillips, a Harvard Egyetem diplomáciai projektumának vezetője azonban nem tájékozatlan Koszovó és a Balkán ügyeiben, hiszen már a Clinton-kormányzatban is tanácsadóként szolgált, nemrég megjelent könyve (Koszovó felszabadítása: Kényszerítő diplomácia és amerikai beavatkozás) pedig izgalmas kulisszatitkokat árul el a kilencvenes évek végéről és a koszovói függetlenség előkészítéséről.
A New York Times mai véleményrovatában Phillips egy új államforma létrehozását kezdeményezi az „érdekek szolidaritása” alapján: „A Nyugatnak újszerű megközelítésre van szüksége a Balkánon – vélekedik a szerző. – Egy olyan rendezésre, amely valahol az egynemzetiségű miniállamokra való feltördelés és a kontinensnyi szuperállam között helyezkedik el.”
Talán nem leszünk unalmasak, ha emlékeztetünk a nyilvánvalóra: az európai államok óriási többsége, beleértve a hét jugoszláv utódállamot is, már éppen ilyen. Vagyis Phillips ötlete, legalábbis napi kifejtésében, semmi újat nem hozott. Arról nem is beszélve, hogy az „érdekek szolidaritása”, noha nemes célokkal kimódolt remek ötlet a Harvardról nézve, ám életszerű koncepcióként olyan mértékben ismeretlen a Balkán jó néhány államában, hogy aligha lenne könnyen eladható.
Pedig Phillips elképzelése egyáltalán nem elvetni való, még ha nem is tálalta ínycsiklandozó módon. Az Európai Unió vezetőinek fantáziaszegénységéről vagy legalábbis túlzott óvatosságáról tanúskodik, hogy eleve nem azzal álltak Belgrád és Pristina elé: Kezdjék el és folytassák le a csatlakozási tárgyalásokat együtt és párhuzamosan, támogassák egymást a folyamatban, és tudják meg, hogy vagy egyszerre léphetnek csak be, vagy sehogy. Ez lenne az igazi „diplomáciai sárgarépa”, amely mindkét vezetőségnek nyújtana valamit, méghozzá saját népének meggyőzéséhez is – ha az utóbbira egyáltalán szükség van.
Márpedig a határok eltörléséhez, a nemzetek és nemzetrészek háborítatlan együttműködéséhez szükség van Európára. Ez persze manapság népszerűtlen álláspont, sőt egyes térségbeli hatalmasságok éppen szalonnájukat sütögetik az unióellenes gyűlöletkeltés tábortüzénél. Csakhogy a szerb–koszovói konfliktusra leosztva és a szubszidiaritás elvét szigorúan alkalmazva, mind az albánok, mind a szerbek nagyon is jól járnának a gyors belépéssel. Időközben pedig tovább gyakorolhatnák azt a fajta tárgyalásos együttműködést, amelyben Hashim Thaçi és Ivica Dačić már szerzett némi jártasságot Catherine Ashton szárnyai alatt.
Amint azt Phillips is megállapítja, mind a szerbek, mind a koszovói albánok egy része cinikussá vált az unióhoz való csatlakozás esélyeivel kapcsolatban. Ám mindez – a közvélemény viszonyulása éppúgy, mint a tényleges esélyek – a hivatalban lévő vezetők tevékenységén múlik. Valamint azon, hogy a hatalmon kívüli, független de befolyásos véleményformálók – ha egyáltalán vannak még ilyenek – milyen érdekektől fűtve tárgyalják az ügyet és kínálják a lehetőségeket.
Kétségtelenül léteznek nemzeti ellentétek az unión belül is (pl. magyar–szlovák és magyar–román vonatkozásban), de a koszovói szerbek és a szerbiai (meg macedóniai) albánok helyzete messze van attól, hogy a tagállamok közötti viszonyhoz hasonlítsanak. Egyelőre mindkét félnek csak haszna lehetne az európai integrációból, a hosszú távú kapcsolatok normalizálásáról nem is beszélve.
Phillips javaslata, mai népszerűen kifejtett formájában, nyilván senkit sem győz meg, de ugyanez a hibája az EU diplomáciájának is. Merészebb elképzelésekre lenne szükség ahhoz, hogy a látszólag legösszeegyeztethetetlenebb érdekek legmakacsabb képviselőit is valamiképpen a szolidaritás értékelésének útjára vezessék.
