Ötszáz pontot, több mint három százalékot zuhant a nyár első napjára a Dow Jones ipari index New Yorkban. Az amerikai jegybank kormányzótanácsának szerdai bejelentése rengette meg az utóbbi hetekben csúcs rajáró pénzügyi derűlátást. A második megbízatásának vége felé közeledő Ben Bernanke kilátásba helyezte, hogy egy éven belül megszűnik a havi 40–85 milliárd dolláros kötvényvásárlási program, ha a munkanélküliség addigra 7 százalék alá csökken.
Az elemzők mégsem a jelentős értékcsökkenés miatt idegesek, hanem azért, mert nem látják, hogyan erősödhet tovább a gazdaság a jelenlegi feltételek között annyira, hogy ne legyen szükség állami beavatkozásra. A lassan – túl lassan – csökkenő munkanélküliség ugyanis nem tükrözi teljes mértékben a valóságot: alkalmazottak százezrei – ha nem milliói – vannak még mindig olyan helyzetben, hogy ha munkahelyük nem is szűnik meg, időnként fizetetlen kényszerszabadságra küldik őket. A részmunkaidő „divatjának” újabb elharapózásáról nem is beszélve. Az emberek tehát nem keresnek többet, sőt annyit sem, mint a 2008-ban kitört válság előtt, ezért nincs kereslet a piacon, ezért nem érdemes befektetni – nem azért, mert „Obama megbéklyózta” a gazdaságot. Mindeközben a képviselőházi jobboldali többség nem hajlandó és nem mer semmit sem tenni a kormánykiadások további csökkentésének lármás követelésén – és tagállami meg helyi szinten annak értelmetlen végrehajtásán – kívül.
Az idén százéves amerikai jegybank minden közgazdasági tudás és kormányfüggetlenség ellenére meglehetősen korlátozott „fegyvereket” tud csak bevetni a helyzet befolyásolására. Az irányadó kamatok hosszú ideje nulla százalék körül mozognak, azokat nem lehet tovább csökkenteni. A mennyiségi könnyítés tavaly szeptember óta tartó harmadik fordulója hozzájárult ugyan a tőzsdei fellendüléshez, de az építőipart kivéve nem pezsdítette meg igazán a gazdasági tevékenységet. Az elmúlt két hónap tőzsdecsúcsai gyakorlatilag újabb veszélyes buborékkal fenyegettek, erről tanúskodott a jelzáloghitelek kamatlábának hirtelen egy egész százalékkal való megugrása is.
Bernanke és kormányzótársai tehát két rossz közül választhatnak: vagy folytatják a kötvényfelvásárlást, ami a buborék növekedéséhez vezethet, vagy leállítják azt, és azzal veszélybe sodorják a gazdaság tartós fellendülését. Jó politikusként és bölcs központi bankárként ezért inkább a középutat választották: bejelentették a program egy éven belüli leállítását – ha összejönnek a kellő feltételek.
Csakhogy a feltételek elsősorban attól függnek, mit képes produkálni a politika: különösen mert egy százalékos infláció mellett semmi jel nem mutat a kereslet hirtelen erősödésére akkor, amikor a reálbérek még mindig csökkennek. Márpedig, mint láttuk, a kongresszust béklyóba kötötte az ultrakonzervatív jobboldal esztelen politikája, amellyel megspórol ugyan néhány milliárdot kedvenc pénzeszsákjai számára, ám csökönyös kultúrharcaival sok mindent – majdnem mindent – kockáztat az ország – és a világgazdaság – egésze szempontjából.
A tőzsdén két nap alatt elillant milliárdokat nem kell túlzottan sajnálni, hiszen azokat jórészt egy kockázatos új buborékhullám hozta létre. Csakhogy az ingadozás sokkal fájdalmasabban érinti az átlagemberek nyugdíj megtakarítását, mint a pénzvilágot birtokló egy százalék bankszámláját. Nem véletlen, hogy a Teadélután mozgalom amolyan modern parasztlázadásként az államra tör, nem a pénz uraira: csak az államnak van esélye megzabolázni a pénzügyi oligarchia hatalmát. A Tea Párt „közkatonáinak” – na meg facebookos rokonszenvezőinek – feltehetőleg fogalmuk sincs, mire használja őket a szabályozást nem tűrő finánctőke, amely még mindig a vállalati összprofit 30 százalékát sajátítja ki.
A Teába oldott Republikánus Párt körzetátrajzolásokkal szerzett képviselőházi többsége azért képtelen a kompromisszumra, mert piromániás jobbszárnya állandó kétévenkénti fenyegetést jelent párton belüli szélsőséges ellenjelöltek állításával. Az ultrákat háttérből irányító megamogulok viszont ráérnek: akár el is úszhat havonta néhány milliárd, mindenáron fenn kell tartani a bizonytalanságot Obama hatalmának befejeződéséig. Hátha addigra elfogy a demokraták reformképességébe vetett választói bizalom, és újra jöhet egy bábkormány, amely gondolkodás nélkül kiszolgálja őket.
Világhatalommá válása óta Amerika többször is képes volt az ismételt önkorrekcióra. Meglátjuk, ezúttal is így lesz-e.
