Munkatársunk jegyzete
Washington, július 19.
Nem könnyű a Gonosszal szembenézni – még nehezebb tükörbe nézve feltárni, hol is rejtőzik, miből táplálkozik a gonoszság. Erre kényszerült ismét Amerika az elmúlt héten, nem is egy ügyben. A múlt szombati floridai felmentő ítélet óta tart a társadalmi párbeszéd arról (lapunk keddi száma beszámolt róla), vajon bőrszíne miatt gyilkolta-e meg a félig latin-amerikai származású, fehérnek tartott 29 éves férfi a 17 éves fekete fiút vagy sem. A hét közepén azonban egy egészen másik ügy is újból felütötte a fejét: Dzsohar Carnajev, a tárgyalásra váró bostoni tömegmerénylő rockcsillagszerű arcképe jelent meg a Rolling Stone magazin címlapján és alaposan felkavarta a kedélyeket.
Olyannyira, hogy egy bostoni detektív szólóakcióra szánta el magát, és a Boston Magazine oldalain megjelentette a 19 éves csecsen fiú letartóztatásáról készült fotókat. Azt is, amelyiken a vérző gyanúsított feltartott kezekkel előmászik búvóhelyéről, miközben a terrorelhárítás fegyveresének lézercélpontja a fiú homlokán táncol. A rendőr kifejtette, hogy a rockmagazin címlapja miatti felháborodásában adta ki a hivatali fotókat – mire parancsnoka azonnal felfüggesztette állásából.
Amerika szemmel láthatólag a jog és az igazságosság, a felháborodás és a jóérzés ellentéteinek feldolgozásával küszködik. A floridai gyilkossági ügyben – a társadalmi vonatkozásokat leszámítva – csakugyan nem létezett jelentős bizonyíték, azon túl, hogy volt egy halott és egy emberölést nem tagadó vádlott. Csakhogy az emberek igazságérzete azt diktálja, hogy ha a két főszereplő ellenkező bőrszínnel vett volna részt a tragikus epizódban, akkor az ítélet elmarasztaló, a büntetés a lehető legsúlyosabb, az ügy pedig teljesen ismeretlen lett volna.
Magyar véleményformálók között nem ritkán akad olyan, aki gondolkodás nélkül a „fehérek” oldalára áll „feketék” ellen, és (hamis) analógiát vél felfedezni a magyarországi többségi–kisebbségi viszonyokban. De gondoljunk csak bele a temerini ügybe és hasonló helyzetekbe! Nem kell találgatni, vitathatatlan tények igazolják, hogy a többségi elkövetők vagy teljesen, vagy minimális elmarasztalással megúsztak eddig minden etnikumközi verekedést, míg a kisebbségiek, nos... tízéves börtönbüntetéseket is kaphatnak.
Az amerikai diskurzus megrázó részleteihez tartozik, amikor neves közéleti személyiségek mesélik, hogy – akár fiatalkorukban, akár nem is olyan régen – hogyan bántak velük rendőrök az utcán, csak azért, mert feketék. Olyan helyzetekről beszélt az igazságügy-miniszter, az NBC hírtévé alelnöke, sőt Michael Steele, a Republikánus Párt korábbi országos elnöke is, amelyek során a legkisebb meggondolatlan mozdulat, vagy az igazságtalan bánásmód miatti felháborodás miatti megszólalás az életükbe kerülhetett volna. Az utóbbi konzervatív politikus szerint a fekete apák a következő életbölcsességet adják tovább kötelezően fiaiknak: Ha rendőrrel kerülsz szembe és nem adod meg magad azonnal, ráadásul végtelen nyugalommal, csak két esélyed van: a börtön vagy a hullaház.
Felháborodást okozott a terrorista fiú fotójának címlapi megjelenése, olyannyira, hogy egyes áruházláncok elutasították a lap árusítását. A Rolling Stone azonban ismert a provokatív és elemző újságírásról, az ott közölt interjú miatt bukott le például Stanley McChrystal tábornok, az afganisztáni amerikai erők parancsnoka is. A Stone azt akarta elérni a cikkel, hogy az emberek elgondolkodjanak: a Gonosz köztük van. Könnyű volt a turbános, nagyszakállú bin Ladent ellenségnek tartani, ám ennél sokkal árnyaltabb gondolkodásra van szükség. A detektív „jóérzésből” tette közzé a sikeres akció fotódokumentumait, ám végső soron azok is az erőszak győzelmét hirdetik. Hol van a jóérzés és a felháborodás határa!?
Egyesek szerint ott, ahol a média szenzációhajhászásból – valójában csak a profit diktátumát követve – „ünnepli” a bűnözőket: mindent tudni lehet egy-egy elkövetőről, míg az áldozatok leginkább névtelenek maradnak. Csakhogy ez is felemás megoldás, a külső véleményformálás kritikátlan elfogadása. Az az érzésünk, hogy éppen ez a legutóbbi emberi gyarlóság a leginkább vétkes mind az egyes gonosztettek elkövetésében, mind az esetek feldolgozásában.
Látszólag azért jó „homogén” társadalmakban élni, mert ott nincsenek ilyen „amerikaias” helyzetek és viták. Csakhogy ez óriási tévedés: mint tudjuk, látjuk, az ilyen közösségekben is lehetséges – hatalmi pozícióból meg egyenesen hasznosnak is tűnhet – mély szakadékot ásni emberek és emberek között. Amíg ugyanis az efféle „készen kapott” ellenséggel foglalkozik az állampolgár, addig nincs sem ideje, sem kedve a hatalom sokkal veszélyesebb tévedéseivel és bűneivel bíbelődni.
