Ha egy társadalom elhiszi karizmatikus vezetőjének, hogy „az egész világ ellenünk van”, akkor annak kétféle következménye lehet: az egyik a korábban elképzelhetetlen, már-már emberfeletti összefogás, ami esetleg gyors kezdeti győzelmekhez, de hosszú távon általában összeomláshoz vezet (lásd náci Németország vagy a bolsevista Szovjetunió). A másik lehetőség a bezárkózás és az abból eredő biztos hanyatlás. Európában talán éppen Szerbia a legjobb példa arra, hogy amikor mindenütt ellenséget látott maga körül a nemzet, akkor elszánta magát a háborúra – és negyed évszázad kellett hozzá, hogy nemzetállami álmait megzabolázva újra az összefogás, az integráció útjára térjen, immár a kontinens legszegényebb országaként.
Az utóbbi időben sok szó esik a nemzetállam „megváltó erejéről”. A magyar kormányfő minapi beszédében 54 perc alatt 66-szor használta a nemzet/nemzeti szót, és leszögezte: „az Európa előtt álló történelmi kihívásokra [...] válaszok kizárólag nemzetállami alapokon születhetnek meg”. Történt ez a romániai Tusnádfürdőn, ahol huszonharmadszor rendezték meg a magyar nyári szabadegyetemet, amelynek az évek során sokszínű és magas rangú vendégei voltak, még román oldalról is. Az idén azonban már a romániai magyar politikum legfontosabb résztvevőjének, az RMDSZ-nek a képviselőit sem látták szívesen a szervezők, ami jelentős csorbát ejtett a rendezvény „szabad”(egyetemi) jellegén.
Párbeszéd helyett így nyilván csak egynemű beszédek folyhattak. De még így is érdekes, hogy a nemzetállami eszmét éppen abban a szomszédban fejtették ki hosszadalmasan és diadalmasan, amely az utódállamok közül egyedüliként maga is leplezetlenül nemzetállamként deklarálja magát (lásd a román alkotmány legelső mondatát). Érdekes párhuzam – vagy netán ellentét! –, hogy a legnagyobb magyar kisebbség saját belső kisebbsége éppen ebben a (történetesen román) nemzetállamban tiltakozik legelkeseredettebben annak nemzetállami jellege miatt – miközben egy másik (történetesen magyar) nemzetállam leghathatósabb szószólóinak a támogatását élvezi. Vagyis szerintük egyrészt a nemzetállamiság az érdekeik legnagyobb ellensége, másrészt legnagyobb támogatóik ugyanazt az eszmét tartják az egyedül üdvözítőnek.
Látjuk tehát, hogy a nemzetállam mégsem lehet összeurópai mentsvár, hiszen az eszme bajnokainak saját leghűségesebb szövetségesei irtóznak tőle leginkább. Nyilvánvaló, hogy ezt az ellentmondást nem könnyű feloldani – ha egyáltalán lehetséges. A konfliktusok kedvelői viszont nem irtóznak az efféle csapdáktól, hiszen a hatalom letéteményesei pontosan ilyen helyzetekben tehetnek meg legtöbbet, szinte akármit. Láttuk, a saját bőrünkön tapasztaltuk.
Márpedig ha nem érezzük úgy, hogy kedvünk lenne mindenáron újabb kelepcébe csalatni magunkat, meg kell találnunk az azt elkerülő megoldást. Ennek érdekében érdemes alaposabban szemügyre venni az európai eszme nemzetállami csapdákat feloldó lényegét. Már csak azért is hasznos újra meg újra feleleveníteni a kezdeteket, mert az alapok lerakásánál éppen a nemzetállami rendszer csődjéből kívántak kiemelkedni az unió megálmodói. Sőt, a lehető legjobb formát éppen azok találták meg, akik még győztesként is kilátástalanabbnak érzett helyzetből indultak a megoldás keresésére.
A II. világháború után lázas kutatás folyt az Európa békéjét leginkább biztosítani látszó együttműködési formák után. A nemzetállami mivoltára oly büszke Franciaország elsődleges célja a német nemzetállam mint ősellenség sakkban tartása volt. Két megoldás látszott kézenfekvőnek: államközi szerződések egész sorozatával megzabolázni az esetleges újabb nemzetállami indulatokat, vagy valamiféle amerikai típusú (kon)föderáció felé egyengetni az Óvilág nyugati felét. Mindkettőnek voltak hívei is meg ellenfelei is Párizsban, ám az igazi vizionáriusok felfogták, hogy egyik sem „az igazi”. Amerikai segély és feltétel is kellett hozzá, hogy belássák: a hatékony önkéntes együttműködés csakis úgy alakítható ki, ha minden résztvevőt „nyerni hagynak”.
Ebben a helyzetben kristályosodott ki a leendő európai integráció új, sikeresebbnek ígérkező formája, nemzetállami szerződések vagy (kon)föderáció helyett a „közösség”. Az út tele volt buktatókkal, kitérőkkel, hátramenetekkel, de fél évszázad alatt – és amerikai segédlettel – mégiscsak eljutott a tartós európai béke szavatolásának nem lekicsinylendő szintjére. A jólét továbbra is hullámzott, mint ahogy már a kapitalista gazdaság elméletileg is teszi, ám sohasem kérdőjelezte meg a közösség eszméjét.
Nagyot kell ugranunk, hogy megállapítsuk: a közösségi eszmébe sajnos éppen a kelet-európai államok felvételével keletkezett rés: az újdonsült demokráciák még mindig nem képesek feloldani magukban a „saját út” széthúzó csábítását – miközben persze elképzelhetetlennek tartják a kontinens gazdagabb részétől kapott támogatások megvonását. Az együttműködés nem zéró összegű játszma – ennek a biztos tudata – talán a francia alapítóktól való eltanulása – tűnik ma hiányosnak keleten.
Kétségtelen, hogy a kelet-európai népeket senki sem készítette fel arra, hogy a politikai nyitás nem hozza el automatikusan a jólétet. De továbbra is vezetőik felelőssége, hogy a – talán későn, talán túl korán – megvalósított integrációt még a „nyugati jólét” megrendülésének idején se romkocsmaként fessék le, amelyből az egyetlen kivezető út a nemzetállam jó meleg mentsvára, amelyben szorosan összesimulva végre csak a saját érdekeinket ápolgathatjuk – különösen, miután meg tudjuk értetni a szomszéddal, hogy az ő nemzetállamisága viszont nemkívánatos.
Orbán Viktor tusványosi bölcs zárómondatát idézve: „Közös lehetőség és közös felelősség” – a nemzet is és az európai közösség is.
