Ha egy ország évente átél egy-egy iszonyatos ámokfutást, ha olyanok tartják a kezükben a választási bugyelláris selyemzsinórját, akik a másik kezükkel a fegyveripar részvényeit szorongatják – vagy éppen a szakszervezeti jogokat morzsolgatják (szét), akkor nem csoda, hogy azt az országot szőrösszívű szörnyetegek állatkertjének látják egyesek a világ többi részéből. Vagy akár saját legjobb elméi, akik a világ borzalmaira igyekeznek figyelmeztetni nemzettársaikat.
Nem csoda hát, hogy szörnyűséges karácsonyi meseként az idén is olyan képeslap érkezett otthonról, sőt, a Magyar Szóból, Amerikába és Amerikától, „ a jóléti társadalom dagadt fogyasztójához”, amely megmutatná neki „a pénzre kihegyezett, eltorzult lelkét.” Hogy tisztában legyen vele az eltorzított amerikai elme – no meg a Kárpát-medencei magyar olvasó –, mennyire „csupa rémület, megvetés, gyűlölet és hamisság (az amerikai mostrumpolgár) élete, amit vírusként szór szét maga körül, amerre a világban megjelenik. Gyilkol, fertőz és mérgez, és letarol erdőket, kertet, országokat és népeket.” (Magyar Szó, Vélemény rovat, 2012. december 15/21.)
És valóban: Amerika ismét förtelmesebb arcát mutatta fel önmagának és a világnak, amikor december közepén egy megháborodott elméjű húszéves fia katonai stílusú fegyverekkel lemészárolt húsz kisdiákot meg hat tanítót, sőt saját édesanyját és önmagát is. Ritka az az ország, ahol sokkal több az otthon tárolt fegyver, mint az állampolgárok száma, ahol akár légelhárító rakétát is vásárolhat az ember, és tízezrével rendelheti a világhálón a golyóálló mellényeket is átütni képes lőszert. Ahol az egész országot megrendítő ámokfutás után a fegyvertartók országos egyesülete „nagy aggodalmában” arra szólítja fel az országot, hogy a lehető legrövidebb időn belül minden egyes állami és magániskolába állig felfegyverzett őröket állítson, akik majd, úgymond, megvédik az eszelős gyilkosoktól a diákságot meg a pedagógusokat. Ahol vannak politikusok, akiket ez a fajta fegyverlobbi képes megvásárolni és pórázon tartva ellenszavaztatni.
Ennek ellenére a Magyar Szó-s apokalipszis-tükörben aligha ismerne magára az amerikaiak legnagyobb része. Az, amit a bácskai rónaságról esetleg vírusként szétszórt gyilkolásnak lehet tolmácsolni, a szakadék másik oldalán annak tűnik fel, hogy az Egyesült Államok alig érintett társadalma képes volt minden erejét és figyelmét arra összpontosítani, hogy megvédje a világ többi részét a fasizmus globalizálásától. Lehet, hogy erre ma már kevésbé emlékeznek az Amerika gonosz arcát keresgélők, pedig a történelem és a jó könyvek kutatói nem feledhetik, hogy valódi monstrumok özönlötték el Európát, sőt Ázsia felé haladtak vasfegyelmű vaskeresztes hordáikkal, ellenállást és ellengondolatot nem tűrő alázattal kiszolgálva saját kefebajszú szörnyetegeiket, amikor az USA anyagi és véráldozatot nem sajnálva megjelent az Óvilág nyugati partjainál és vért ontó felhői felett, hogy megállítsa ártatlan európai milliók – közöttük magyar anyanyelvű százezrek – elgázosítását, hogy véget vessen a fasizmus és a nemzeti szocializmus embertelen szörnyűségeinek.
A míves könyveket az amerikai iskolai könyvtárakból hiányoló gondolat nyilván elfelejti azt is, hogy ugyanaz az Amerika milliárdokkal járult hozzá az önkezétől lerombolt Európa újjáépítéséhez és a demokrácia szellemének átültetéséhez. Kelet-európai balsors volt, hogy addigra ott már másféle csizma taposott. De ugyanaz az Amerika állt ellen, amennyire lehetett az atomkorszak kezdetén – a vörös csizmától való védelemhez is. Ugyanaz az Amerika szánta rá magát – ha túl későn is – arra, hogy megállítsa a balkáni hóhér gyilkos csatlósait. És ugyanannak az Amerikának az egyik elnöke kapott éppen szobrot nemrég a nemzeti keresztény magyar kormány teológusának kezdeményezésére Budapesten.
Ugyanez az Amerika küldte fiait és leányait harcba a saját népét irtó iraki diktátor és az iszlám fundamentalizmus szörnyetegeinek menedéket adó Afganisztán szoborrobbantó, nőket megkövező tálibjai ellen. Alulírottat nem lehet azzal vádolni, hogy nem szólalt fel idejében a fölöslegesnek látott háborúk miatt. De amellett nehezen tudok szótlanul elmenni, ha valaki Amerikát a világ szörnyetegének szeretné nemcsak látni (az a szíve joga), hanem láttatni is.
Vajon melyik ország fiataljainak ezrei járják ma is világot orvosként aprópénzért (amikor otthon százezreket kereshetnének), mérnökként vizet csiholva az afrikai szomjazóknak, közgazdászként mikrohitelekre tanítani az indiai és dél-amerikai szegényeket, egészséges életteret kialakítani a favellák és más nyomornegyedek lakói számára? Vajon melyik ország küld több keresztény hittérítőt a világba? Vajon melyik ország ifjúsága tanul számára teljesen fölösleges nyelveket csak azért, hogy szót tudjon váltani az afganisztáni törzsekkel vagy az Amazon mentén szörnyű kizsákmányolásban élő bennszülöttekkel, vagy a boszniai erőszak áldozatává vált nőkkel, vagy hogy a remélt jobb megélhetést is elősegítő angolra oktassa ingyen a kínai meg magyar középiskolásokat? Vajon hány magyar tanult meg afgánul, hogy – kurultájolás helyett – iskolákat alapítson a kegyetlen afgán sziklák között?
Természetesen Amerika is megszülte saját szörnyetegeit – és lázasan keresi, hogyan tudná megelőzni ámofutóit –, de nagyon is olvassa a háromszoros Pulitzer-díjas szülöttjét, Thornton Wildert, akiről mellesleg iskolai irodalmi pályázatot is elneveztek. Meg Faulknert és Thomas Wolfe-ot is, sőt gyanítom, hogy nem kisebb arányban, mint az állami iskolákban (amerikai szemmel nézve szinte hihetetlen kötelezettségként) erkölcs- és hitoktatásban részesülő szerbiai vagy hungáriai nebulók Andrićot vagy Márait és Nyirőt.
Hemingway pedig – a hatalmat kíméletlenül ostorozó Mark Twain mellett – továbbra is az iskolai irodalomtanítás nem államilag ideologizált tanterveinek alapírói közé tartozik, és sejteni merem, hogy mindegyikük millió karácsonyfa alá kerül ezekben a napokban.
