– A nép, illetve a nemzet hagyományok nélkül olyan, mint a fa gyökerek nélkül. Szükség van a hagyományokra és az érték megőrzésére, és ide tartoznak a kézműves tárgyak, a táncok és a zene is. Kontinensünk jövője éppen abban rejlik, hogy olyan legyen mint a mező, tele illatos virággal, ahol a népek békében élnek egymás mellett, és élvezik a több száz, ezer éves történelem adta értékeket – emelte ki Dezső János, a belgrádi Collegium Hungaricum igazgatója az Élő hagyomány: népművészet Magyarországon című kiállítás megnyitóján.
A kiállítást Szabó Zoltán budapesti néprajzkutató, a budapesti Hagyományok Háza munkatársa mutatta be. Győrffy István magyar néprajztudóst idézve kiemelte: „Európa nem arra kíváncsi, hogy mit hogyan tanultunk meg az európai kultúrából, hanem hogy mi mivel gazdagítottuk az európai kultúrát.”
– A Kárpát-medencében élő népek kultúrájában az 1850-es évek nagyon jelentősek voltak, hiszen egy jelentős változás történt akkor a néprajzművészetben. Másodvirágzását élte. Akkor színesedett ki a népművészet. Ami korábban fekete-fehér volt, utána már vörös, sőt lila, sárga, zöld színeket öltött. A XIX. század végén Európa újra felfedezte a népi kultúrát, és a világkiállításon is megmutatták a néprajzművészetet. Emellett a művészek is felfedezték a néprajzművészetet, ebből táplálkozott a magas művészet is. Pécsett a világhírű Zsolnay gyár a fazekasokat hívta be vidékről, és velük kezdte meg a termelést – tartott rövid történelmi beszámolót a népművészet részét képező tárgyakról Szabó Zoltán. Elmondta, a népzenében a cimbalom is a XIX. század második felében vált koncerthangszerré. A tambura a szerb kereskedőknek köszönhetően került egészen Budapestre, ahol budapesti hangszermesterek is elkezdték gyártani. Folytatta: – A második világháború után egy újabb irányvonalat vett a népművészet. Magyarországon szovjet mintára szövetkezetekbe tömörítették a néprajzművészeket. Abban az időben 120 szövetkezet működött Magyarországon. A kiállított tárgyak ebből az időszakból származnak – mondta, majd bemutatta a kiállított faliszőnyegeket, szőtteseket, kancsókat, agyagtálakat, faragott pásztorbotokat, illetve díszes kürtöket. A közönség megismerkedhetett így a bukovinai székelyek szőttesével, őket a második világháború alatt Bácskába telepítettek, majd ezt követően Baranyába, Tolna-megyébe… Szabó Zoltán kiemelte, Belgrád mellett székely falvak vannak, amelyeket még a XIX. század végén telepítettek be. Rámutatott a népművészetben jelentkező emberábrázolásokra, amely a pásztorbot faragásaiban is megjelenik, valamint a Miska kancsó is az emberábrázolás egyik érdekes mintája.
A kiállítási tárgyak között szerepelt egy fekete, Mohácson készült tárgy is, amit sokác mesterek készítettek, akik a Dunán szállították a Balkán felé a fekete edényeket.
A hagyományos tárgyakhoz a hangulatot a Sabotage duó adta meg, Szabó Dániel cimbalmon, Szabó Zoltán pedig dudán és tárogatón játszott.
