Az örökségvédelemre, különösen az örökség restaurálására nem fordítanak kellő figyelmet Szerbiában. De ha már nem tudjuk védeni az örökségeinket, legalább dokumentálnánk őket az utókornak. Vagy kutassuk a történetüket. Esetleg tisztítsuk meg a fűtől, a gaztól, meszeljük le a lépcsőt, a kerítést, posztamenst, bármit tehetünk, amivel megóvhatjuk a szakrális vagy világi emlékeinket – mutatott rá a magyarcsernyei származású Biacsi Karolina kőszobrász, restaurátor, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktorandusza és a Kecskeméti Katona József Múzeum főrestaurátora. Karolina a Vajdasági Magyar Szövetség belgrádi városi szervezetének meghívására a fővárosban tartott előadást örökségünk megőrzésének jelentőségéről, és beavatta közönségét munkájának érdekességeibe, a szabadkai Szentháromság-szobor eredeti helyére való áthelyezésének nehézségeibe, illetve a magyarcsernyei Biacsi-kápolna restaurálásának érdekességeibe, amiből később Értékmentés a déli végeken címmel könyvet is írt.
Mit jelent a restaurálás szó? Egy műalkotás eredeti formába való visszaállítása. Magának az igének a jelentése pedig: újra jó állapotba hoz egy sérült vagy az idők folyamán megrongálódott képzőművészeti alkotást. Biacsi Karolina azonban akkora szenvedéllyel beszél a munkájáról, amiből kiderül, hogy ez nem csupán azt jelenti, mint amiről a definíció szól, hiszen egy kápolna értékes történelmet rejt magában, nagy építészek kezének nyomait tudták felfedezni évtizedek után is, és szavaiból kiderül, mekkora szeretet és elhivatottság kell ahhoz, hogy egy szentkép mögötti térdeplő angyal festményt megőrizhessenek a kápolna falán. A szabadkai Szentháromság-szobor áthelyezésének nehézségein keresztül az is kiderül, mennyi mindent kell tudni, mennyi mindent át kell látni, és mi mindenre kell felkészülni ahhoz, hogy a Szent Teréz-székesegyháztól a szobor átkerülhessen eredeti helyére, a városháza elé, ahol valamikor a piactér központi elemeként fontos része volt a kisváros életének.
Biacsi Karolinával az örökségvédelemről beszélgettünk.
Utolsó simítások a restaurált Szentháromság szobron a szabadkai városháza mellett való felállítása előtt
– Az örökségvédelem nagyon bonyolult fogalom, multidiszciplináris szakmának tekinthető. Ezért nagyon sok szakember dolgozik egy műemlékvédelmi intézetnél is: néprajzos, régész, művész, építész, jó esetben restaurátor-konzervátor is van közöttük, bár általában ők nem ezeknél az intézményeknél dolgoznak. Ez egy komplikált struktúra, és az örökségvédelem nagyon érzékeny kérdés minden ország életében. Egy egységes országban is, mint amilyen Magyarország; Vajdaságban pedig, ahol huszonvalahány kisebbség él, különösen érzékeny kérdés, hiszen minden kisebbségnek van külön kulturális öröksége, külön olyan örökségvédelmi bázisa, kulturális vagy épített öröksége, amelyet óvni szeretne. Azt gondolom, hogy a műemlékvédelemnek egy kicsit át kellene strukturálódnia itt, Szerbiában. Rugalmasabbnak és nyitottabbnak kellene lennie, mert nem feltétlenül a törvény és a jog erejével lehet elérni dolgokat. Sokkal több projektet lehetne kidolgozni, ha lenne nyitottság, és külső szakembereket vonnának be az örökségvédelembe. Hiszen nem dolgozhat mindenki a műemlékvédelemnél, ez evidens, de külsős szakemberekkel könnyebben lehetne egyes dolgokat előrébb mozdítani. Gondolok itt Aracs esetére is: több szakembert kellene bevonni a védelmébe. De például a szabadkai szoboráthelyezés során is kiderült, hogy ugyan a műemlékvédelem döntött a projektről, ők határoztak meg bizonyos feltételeket, mégsem szabták meg azokat kellőképpen, és ez a munka során ki is ütközött. Igyekeztünk a nehézségeket kezelgetni a projekt során, de sokkal jobb lett volna, ha mindjárt a gondok elébe nézünk. Ugyanakkor az lenne jó, ha az emlékműveknek lenne gazdájuk. Nemrég jártam a péterváradi csatának felállított emlékműnél. És bár magasan van, ott is azt tapasztaltam, hogy elhanyagolták a környezetét. Az emlékműveknek ugyanis legtöbbször nincs gazdájuk. Amikor törődni kell velük, mindenki hárít, nem hozzá tartozik. A magyarok esetében intézményes szinten, természetesen anyaországi segítséggel, a Magyar Nemzeti Tanács nagyon sok mindent megmozgat, de mi magunk is tehetünk azért, hogy a műemlékeinknek legalább a környezete ne legyen elhanyagolt.
– A Biacsi-kápolna, valamint a Szentháromság-szobor esetében is gondok merültek fel az örökségek dokumentálásánál. Nem viselünk gondot erről?
– Léteznek dokumentumok, leírások, csak nagyon sokfelé vannak. A Szentháromság esetében nagyon kevés leírás maradt meg az archívumban a szoborról, és sajnos azt sem nézték meg azok, akiknek azt kellett volna. De nem baj, mert valaki csak megtalálta, és az a lényeg, hogy előkerült.
Igen, a dokumentáció és a kutatás nagyon sok időt vesz igénybe, és egy projektumot jól elő kell készíteni. Egy ilyen projektumnál, mint amilyen a szabadkai szobor áthelyezése volt, amivel az elmúlt időkben annyi minden történt, megkönnyítette volna a munkánkat. Most éppen azon gondolkodom, hogy a Szentháromság történetét könyvben meg kell írni, hiszen annyira izgalmas több szempontból is. Mindenféle kulturális vonzata van, érdekes lenne leírni, hogy a régi szabadkai miliőben milyen szerepet töltött be. Ez a könyv nem elsősorban a szakemberekhez szólna. A magyarcsernyei Biacsi-kápolna restaurálásáról szóló Értékmentés a déli vidékeken című munka is inkább a közönségnek szól. Nem a szakembereknek írok, mi egymás között megértjük egymást, hanem azoknak írtam, akiket érdekelnek ezek a dolgok, hogy tudatosodjon az emberekben az értékeink megőrzésének a jelentősége. Egy előadás már akkor is hasznos, ha valaki csak annyit visz magával, hogy amikor elsétál egy emléktábla vagy emlékmű mellett, megáll és megnézi, majd elmeséli gyerekeinek, ismerőseinek. Talán így kellene ezt átörökíteni.
– Több bácskai és bánáti emlékmű megőrzésén dolgozott. Ha választhatna, melyik lenne az a műemlék, amelynek a restaurálását szívesen elvállalná?
– Ha épületről beszélünk, Aracsot választanám, nekem az a szívem csücske. Tanulmányoztam is. Feledhetetlen érzés az a pillanat, amikor a rózsaablakból a mintákat vettük le. Én megmásztam olyan részeit, amelyen ember nem járt. Mindenképpen azt tartom a legfontosabbnak, hogy azzal tervszerűen történjen valami. Nem úgy, hogy nekikezdünk az egyik sarkának, majd a másik sarkának… Az úgy nem jó. Láthatjuk, a torony sem sikerült jól szakmailag. Ez elég nagy probléma.
Ha szobrot kellene választanom, akkor az a nagykikindai Szeplőtelen Boldogasszony a katolikus plébánia udvarában, ami nagyon rossz állapotban van, ugyanakkor gyönyörű. Ez a barokk szobrocska megérdemelné, hogy 200-250 év után helyreállítsa valaki. Fel kellene újítani, ami nem is kerülne olyan nagy összegbe, mint egy nagy emlékmű. Gyakran restaurálok, és ha kell, segítek a pénzforrások felkutatásában, a szakszövegek megírásában, leadásában. Mert ugyan általában a jogászok állítanak össze minden szöveget, de ők nem értenek a mi szakmánkhoz, és mi sem az övékhez, ezért egymásra épülve kellene dolgozni.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
