Dr. Pintér Attila belgrádi magyar nagykövet köszöntötte a konferencia részvevőit
– A nándorfehérvári és a péterváradi csata fontos a szerb és a magyar nép életében is. Fontos időről időre beszélni ezekről az eseményekről. Az intézménynek, amelyben én dolgozom, célkitűzései között szerepel a Kárpát-medencei történetírások összefogása. Egyrészt nemzeti megfontolásból, ugyanis Magyarország történelmi műhelyének együtt kell működnie a Kárpát-medencében működő magyar történészekkel és történelmi műhelyekkel. Másrészről pedig fontos együttműködni más országok történészeivel és történelmi műhelyeivel, hiszen mint ebből is látszik, ugyanazt a történelmet kutatjuk. A kilencvenes évek előtti 40–50 év rendkívül káros hatással volt e kutatásokra. Úgy elszigetelt minket egymástól, úgy elbeszéltünk egymás mellett, hogy elfelejtettük, hogy a szomszédos országok ugyanazt kutatják – emelte ki dr. Fodor Pál turkológus, történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, és Történelemtudományi Intézetének igazgatója a belgrádi magyar nagykövetség kulturális szolgálata, a Collegium Hungaricum Csaták, amelyek összekötnek című magyar–szerb történettudományi konferencián, amelynek témája az 560 évvel ezelőtt történt nándorfehérvári diadal és a 300 évvel ezelőtti péterváradi csata volt.
A történettudományi konferencián felszólaló magyarországi és szerbiai történészek rámutattak arra, hogy a politikai ellentétek ellenére hányszor utalta egymásra a történelem a két népet. Az összegyűlteket dr. Pintér Attila belgrádi magyar nagykövet köszöntötte.
– Amikor e két sorsdöntő ütközetről beszélünk, felmerül a kérdés, hogy milyen következményei voltak az oszmán csapatok vereségeinek. Ha magyar szemszögből nézzük, 1456-ban a Hunyadi János és Szilágyi Mihály vezette magyar és szerb csapatoknak azt sikerült elérniük, hogy a következő csaknem hét évtizedben nem indult Magyarország ellen jelentősebb oszmán haderő. Az 1716-os győzelem pedig hozzájárult ahhoz, hogy hazánk visszakerüljön az oszmán hódítást megelőző határaihoz – mondta.
A nagykövet ugyanakkor szerb szemszögből is rávilágított a tényekre. Elmondta, sem a nándorfehérvári, sem pedig a péterváradi győzelem nem eredményezett jelentősebb fordulatot a szerbség életében, hiszen a független szerb államot egyik siker sem állította fel. Erre még több, mint egy évszázadot kellett várni.
– Hozzá kell tennem, hogy 1456-ot megelőzően és azt követően is rengeteg szerb család döntött úgy, hogy Magyarországra költözik és ott folytatja az életét. Talán ennek is köszönhető, hogy a 19. század végére Budapest a szerbek által lakott legjelentősebb várossá váljon. A magyar és a szerb történelem között számtalan párhuzam húzható. Sokkal több dolog köt össze, mint ami elválaszt. Nincs ez másként az oszmánokkal folytatott küzdelmeinkkel sem. A kezdeti váltakozó sikerű összecsapásokat jelentős oszmán siker, vagyis jelentős magyar és szerb vereség jellemezte. A szerbek a Marica folyónál, a magyarok pedig Rigómezőn szenvedtek vereséget 1371-ben illetve 1448-ban. A döntő ütközet a szerbek számára Kosovo poljen 1389-ben, a magyarok számára pedig 1526-ben volt, ami nemcsak az uralkodó halálát eredményezte, hanem az ország elvesztette függetlenségét is. Az a tény, hogy ma a két ütközet korának legjelentősebb magyar és szerb szakértői tartanak előadást nekünk a belgrádi Collegium Hungaricumban, reményeim szerint tovább erősíti a két ország viszonyát, még jobban elmélyíti azokat a kapcsolatokat, amelyeket az elmúlt évben kiépítettünk – emelte ki dr. Pintér Attila, aki azt is hozzátette, hogy az ilyen rendezvények azáltal, hogy a két nép megismeri egymást, közelebb is hozza őket egymáshoz.
Az előadások során dr. Boris Stojkovski történész, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar docense a történelmi csaták előzményeiről szóló előadásában rámutatott, a szerb és a magyar nép kapcsolata a történelem során hullámzott, rendkívül dinamikus történelmet éltek meg együtt, hiszen az akkori Magyarország a 12. században jelentős szerepet töltött be a Balkánon, míg a szerbek Bizánctól való elszakadásra vágytak. És bár a szerbek bizánci vazallusok voltak, mégis a magyar seregek mellé álltak Bizánc ellen. Igazából 1176-ban volt az első olyan jelentős csata, ahol a magyar és a szerb erők együtt léptek fel egy nagyhatalom, Bizánc ellen.
Rámutatott ugyanakkor arra is, hogy bár többször is egymás szövetségesei voltak, az egymás közötti csatározás Mácsva és Belgrád feletti hatalomért folyt.
Dr. Fodor Pál ugyanakkor az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység viszonyáról, vagyis Nándorfehérvár 1456. évi ostromának nemzetközi hátteréről beszélt. Rámutatott a keresztény egyház kettéválásának okaira, arra, miként vált az ortodox kereszténység az oszmánok legfőbb szövetségesévé a nyugati kereszténység ellen, miközben az iszlámon belül is számos probléma nehezítette a hadjáratokat. Rámutatott, a történelmi feljegyzések az ortodox és az oszmánok jó viszonyáról szólnak, sőt egyes mai kutatók szimbiózisként mutatják fel a viszonyukat, amit az is igazol, hogy az oszmán állam három fő vezetője közül csak egy volt török, míg a másik görög, a harmadik pedig katalán (egyes kutatások szerint szerb) származású volt. Közben pedig az oszmánok kisebbségben éltek saját birodalmukon belül. A feljegyzésekből ugyanakkor az is kiderül, hogy az oszmánok a bizánci császár örökösének tartották magukat, így az oszmán hatalom elsődleges feladata az oszmán uralom alatt levő harmadik nagy birodalom felállítása volt. Céljuk elérésében kedvezően hatott az európai hatalmak szétziláltsága, a keresztény hadjáratok erőtlensége. Az 1456-ban Nándorfehérvárnál történt összecsapások után Európa más irányt vett, Magyarországot azonban Germánia védfalaként használta fel egészen 1520-ig, amikor Magyarország összetört az oszmán birodalom nyomására.
Dr. Miloš Ivanović történész, a Belgrádi Történettudományi Intézet tudományos munkatársa a Lazarevics István és Brankovics György szerb despoták idejében történt szerb–magyar katonai együttműködésről értekezett. Arról, milyen személyes és politikai ellentétek nehezítették ennek a térségnek a védelmét a török hódítások idején.
Dr. Pálosfalvi Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa az 1456-os nándorfehérvári oszmán kudarcokat járta körül. Rámutatott, felmerült a kérdés, hogy a törökök miért álltak el Nándorfehérvár ostromától két hét után, amikor a korábbi csatákból kiderült, hogy katonai erőket nem kímélve szálltak csatába egy-egy terület meghódításáért. A krónikások feljegyzései ugyanakkor rámutatnak, hogy a török hadseregen belüli nézeteltérés, a csata sikerességének rossz felmérése, és a könnyelmű hozzáállás a vár védelmére érkezett seregek és a várvédők javát szolgálták.
Dr. Czigány István ezredes, hadtörténész, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa a Habsburg Birodalom 1716. évi oszmánellenes hadjárata és a péterváradi csatában szerzett győzelmének körülményeit mutatta be. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a csatát vezérlő Damad Ali serege népesebb volt, és amíg jó stratégiával indultak, már úgy tűnt nyereségre állnak, amikor a végső csapásnál kialakult hibát Savoyai Jenő (Eugen von Savoyen) a franciaországi Carignan hercege, német-római császári hadvezér használta ki. A csapat élére állt, erőt adva ezzel a harcoló katonáknak, és sikerrel visszaverte a török sereget, majd visszaszerezte ezzel a törököktől a magyarországi birtokokat.
