Nagy sikerrel mutatták be hétfőn este Zentán Szőcs Géza Ha polip szuszog Kolozsvárott című könyvét, amely a hatvan éve született vajdasági magyar költőnek, Sziveri Jánosnak állít emléket. A kétkötetes kiadvány első kötete képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, amelynek történeteit a szerző mint Carbonaro meséli el Sziveri János költőtárs és jó barát betegágyánál, a második kötetében pedig Sziveri Jánosról szóló nekrológok, valamint a tőle származó kéziratrészletek, levélrészletek, félbemaradt versek kaptak helyet.
– Nagy meglepetés volt számomra, amikor kiderült, hogy Sziveri János halála után csaknem negyed századdal szűkebb pátriájában, itt, a Vajdaságban még mindig vannak olyan helyek, olyan körök, ahol tabunak számít a személye és az életműve, sőt, még a nevét se nagyon ildomos kimondani, azt gondoltam ugyanis, hogy Sziveri, ha valahol, legalább itt elnyerte azokat a kontúrokat és azt a léptéket a recepcióban, az ún. kánonban, amelyet már életében megérdemelt volna. Ezért is örülök annak, hogy mindennek ellenére szép számban össze tudtunk gyűlni ezen az estén, amelyen elsősorban róla van szó – magyarázta Szőcs Géza. – A két kötet közül az első inkább hozzá szól, mivel azok a történetek, az a tréfás szürrealizmus, az az abszurdba hajló mitologizálás, amely megtölti a kötetet, az ő személyére szabott, az ő elvárásainak igyekezett egykor megfelelni. A második kötet azonban inkább róla szól. Nekrológok szerepelnek benne, valamint jegyzetek, fotók, kéziratrészletek, levélrészletek, félbemaradt versek is, tehát olyan dolgok, amelyekből bárki, akit érdekel a személye, olyan dokumentumanyaghoz juthat, amely kiegészíti vagy megerősíti, netán cáfolja a vele kapcsolatos emlékeit. Az emlék szó itt kulcsszóként jelenik meg, hiszen ’89-ben, amikor ezek a történetek keletkeztek, számomra Erdély már emlékszerű volt, és ezeket az emlékeket keverte újra a fantázia, ugyanakkor emlék maga a kiadvány is, amellyel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy akkor lenne igazán érdekes, ha Sziveri János írta volna meg huszonöt évvel az én temetésem után, felidézve, hogyan emlékezik vissza mindarra, amit Erdélyről meséltem neki a betegágyánál. De sajnos betegségéből nem épült fel – hangsúlyozta Szőcs Géza, aki az este moderátora, Gruik Ibolya kérdéseire válaszolva mesélt kettejük – ahogyan fogalmazott – sorsszerű megismerkedéséről, valamint különleges és elmélyült barátságáról is.
– A ’80-as évek elején, miután magam is konfrontációba kerültem az államhatalommal Erdélyben, volt egy olyan pillanat, amikor ország-világ számára fontos kérdést jelentett, hogy vajon mi történt a személyemmel, él-e, hal-e, aminek következtében nagyon sokan azt gondolták, hogy már nem is vagyok életben, ami a román államhatalomnak egyre kínosabbá vált, és már nem is azért kerestek, hogy törvény elé állítsanak, hanem azért, hogy bebizonyítsák, még életben vagyok. Ebben a hangulatban írta meg két versét Zalán Tibor, aki akkoriban – egészen pontosan ’82 novemberében – Újvidéken járt látogatóban. A látogatás során szóba került a személyem is, és ennek következtében írta meg Zalán az említett két verset, amelyek közül az egyik címe az, hogy Távirat Szőcs Géza ismeretlen címére, a másiké pedig az, hogy Valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz. Mindkettő a Symposion ’83 januári számában jelent meg. Ezt követően került sor a Sziverivel mint főszerkesztővel való leszámolásra, ahol is az ellene felhozott vádpontok egyike éppen e két vers közlése volt. Eltelt néhány év – én akkor már Svájcban éltem, ahonnan svájci útlevéllel egyre többet jártam Budapestre –, és egyszer Zalán Tibornál találkoztam Sziveri Jánossal. Ezekről az előzményről nem is nagyon beszélgettünk se Zalánnal, se Sziverivel. Megköszöntem nekik, de ennyi volt. Viszont egy olyan – valamiféle cinkosságon és a dolgok azonos értelmezésén alapuló – rokonszenv keletkezett közöttünk, amely nagyon hamar elmélyült, és azt gondolom, hogy egy igazi barátság alakult ki belőle, amelynek csak apró elemei vagy motívumai voltak az irodalomról, a politikáról és egyebekről cserélt nézetek, a lényege igazából a játék volt, a nyelv és a fantázia játéka. De ez az egész barátság nem tartott tovább nagyjából fél évnél – mesélte Szőcs Géza a Sziveri Jánossal való megismerkedésére vonatkozó kérdésre válaszolva, majd kifejtette, azt, hogy kettejük megismerkedésében és barátságában valamiféle sorsszerűségnek kellett lennie, az is megerősíti benne, amit az Ex Symposion 1999/28–29-es számában megjelent Könnyű lenne című írásában is megfogalmazott. „Volt nekem hajdan Kolozsváron egy jó barátom. Laczkó Ferinek hívták, a Király utca 41. szám alatt lakott. Már óvodába is együtt jártunk az Erzsébet út tetejére, később rengeteget sakkoztunk, közösen jártunk mulatni, gyakran ugyanabban a körben udvaroltunk és politizáltunk, mindkettőt szenvedélyesen és megalkuvások nélkül. Később másfele vitt bennünket az élet; ő építészmérnök lett, én költő; én száműzetésbe kerültem, aztán ő is elmenekült Erdélyből – csak ennyit tudtam róla; aztán 1991 márciusában, amikor Sziveri Jancsi síremlékét avattuk, egy évvel a temetése után, hirtelen megpillantottam Laczkó Feri arcát egy sírkereszten. Egyszerre haltak meg, és egymástól másfél méterre fekszenek a farkasréti temetőben. Mindketten – egy-egy elvált feleséget és egy fiúgyermeket hagyva hátra otthon – elmenekültek szülőföldjükről. Mindketten Budapestre. Mindkettővel gyomorrák végzett Budapesten, hosszú szenvedést követően, anélkül, hogy szülővárosukat viszontláthatták volna. Mindketten barátaim voltak. Egyikük sem ismerte a másikat, s még csak nem is hallottak egymásról. Mindketten csak engem ismertek. S ha minderről, amit elmeséltem, valaki azt kérdezné: kiderül-e mindebből bármi egyéb, mint az, hogy Sziveri János személyét olyan mágikus véletlenek kísérték, azt válaszolom, nem. Semmi egyéb nem derül ki. Csak ez. Hogy Sziveri lénye? élete? sorsa? általunk még föl nem ismert, s valószínűleg soha föl nem ismerhető erők és összefüggések jegyében alakult úgy, ahogy alakult – olykor szereplőivé, tanúivá, részesévé téve bennünket is ennek az életnek és ezeknek a rejtelmeknek” – idézte fel Szőcs Géza az általa korábban megfogalmazottakat.
A könyvbemutató a szerző – az egybegyűltek nagy örömére – több részletet is felolvasott a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent Ha polip szuszog Kolozsvárott című rendkívül impozáns kiadványból, amelynek első kötetét Jánosi Andrea illusztrálta, akinek alkotásai szürreális, meseszerű világot jelenítenek meg, a második kötetben pedig Dormán László, Grencsó István, Lábass Endre és Penovác Károly fotói, valamint Lustig Valentin festményei szerepelnek illusztrációként, különös egységét alkotva kiadvány egészét meghatározó kettősségnek, a valóság és a képzelet kettősségének.
„Mikor először találkoztunk Zalán Tibornál, rögtön világossá vált számomra, hogy ennek az embernek a lénye valahogyan-valamiképpen szorosabban kapcsolódik életemhez, mint jónéhány barátomé vagy rokonomé. Ma sem tudom meghatározni ezt a minőséget, ennek a kapcsolatnak a létrejöttét, vagy – abban a stílusban, ahogy néha beszélgettünk – e barátság hinterlandjának backgroundját. Nem költőbarátság volt; – nem voltunk ivócimborák, nem hajkurásztuk együtt a lányokat, s őt éppoly távolról érdekelték a partikuláris erdélyi irodalmi ügyek, mint engem a vajdaságiak. Nem mondom, hogy nem érdekeltek – csak távolról; semmiképp nem annyira, hogy az egy barátság alapjául szolgálhatott volna. Talán azt mondhatnám: egyfajta metafizikai cinkosság tudata kötött össze bennünket – bár itt a »tudata« szó alighanem túlzás. Sokan nem is nagyon értették, miről beszélgetünk – vagy miről hallgatunk –, hiszen harmincötön túl az ember nemigen köt barátságokat; és hát a közöttünk lévő – meg a terveink, meg az életvitelünk közti – különbségek igen nagyok voltak. Legalábbis nem indokolták, hogy valamilyen semleges-kedélyes jó viszonyon kívül bármilyen személyes kapcsolat létrejöjjön köztünk – hát még egy intenzív kommunikáció.
»Mintha mindig is ismertük volna egymást«, szokás mondani erre. Úgy gondolom különben, hogy Sziverinek minden barátsága ezen a rejtélyes kommunikációs képességén, lebilincselő érdeklődésén alapult. Ez bizonyára így is volt.” (Részlet Szőcs Géza Könnyű lenne című írásából, amely a Ex Symposion 1999/28–29-es számában jelent meg.)
