Kunkovács László fotóművész, néprajzkutató fotói is megtekinthetők az idei Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjában. Ötvenegy fotóján ősépítmények – többek között pásztorkunyhók, górék, ólak, udvari kemencék – szerepelnek a november végén záruló biennálén, amelyen 66 ország képviselteti magát.
Fotográfiái közül néhányat a nyáron Párizsban, az UNESCO-palota Miró-termeiben is láthatta a közönség, a Magyar Művészeti Akadémia Hagyomány és lelemény című tárlatán, amelynek az volt a célja, hogy 35 művész munkáin keresztül bemutassa a magyar művészetet, a képző-, az ipar-, a fotóművészettől az építészeten át a népművészetig.
Mi pedig a magyarkanizsai Bicskei Zoltán filmrendező Rövid utazás Kunkovács Lászlóval című portréfilmjéből ismerhettük/ismerhetjük meg a Budapesten élő fotóművészt, néprajzkutatót, a Magyar Művészeti Akadémia tagját, legutóbb a vajdasági magyar mozgókép napja alkalmából vetítették le ezt az alkotást.
Életpályáját nagyon nehéz néhány mondatban összesűríteni: 1942-ben született Erdődön. Családját 1948 után kuláknak bélyegezték, ami korlátozta az ő továbbtanulási lehetőségeit is. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (ma SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar) 1963-ban tanítói diplomát szerzett, falusi tanítóként dolgozott, közben elvégezte a MÚOSZ újságíró iskoláját. 1964-től 1973-ig az MTI országjáró fotóriportereként működött. 1973-76-ig a Képzőművészeti Főiskola fotóműhelyét vezette, 1976-80 közt üzemi lapot szerkesztett, illusztrációkat készített. 1980-84 közt szabad szellemi foglalkozású volt, majd 1984-1990-ig az MTI-nél rovatvezetőként, művészeti szerkesztőként dolgozott, 1990 óta újra „szabadúszó”. Olyan fotóművész, aki etnográfiai, kultúrtörténeti, szociográfiai témáit tudományos kutatói alapossággal dolgozza fel.
Rendszeresen jelennek meg néprajzi, kultúrtörténeti, természetvédelmi írásai lapokban, folyóiratokban. Hat könyve jelent meg eddig, amelyeket gyorsan szétkapkodtak. Magyarországon több mint 150 helyen és külföldön 16 ország 36 városában volt egyéni tematikus fotókiállítása, nagy érdeklődés mellett.
Kérésünkre a következőképp fogalmazta meg életelvét:
– Az emberpalánta eredendő tulajdonsága, hogy mindenre kíváncsi. Aztán az iskolarendszer egyirányúsítja, és szakembert nevel belőle. Én mindig zavarba jöttem, amikor kérdezték, mi szeretnék lenni, mert a világ úgy mindenestől érdekes. Ott minden összefügg mindennel. Azt hiszem, jó arányt kapott nálam a szakirodalom, meg hogy sokat hallgattam jeles néprajztudósok előadásait. Ugyanakkor hiányérzetem támadt: ezzel nincs befejezve. Amiről mások írtak vagy beszéltek, azt sorra ,,megnéztem magamnak”. Erre soha nem sajnáltam az időt.
Ifjabb koromban évtizedek voltak, amikor többet tartózkodtam valahol vidéken vagy távoli népek között, mint az állandó lakásomon. Falun születtem, de a szerkesztőségek miatt Budapestre kellett költöznöm. Szóval, én nem ,,belekirándultam” a népéletbe, kutakodásaim tárgyába. Inkább életem részévé tettem, így aztán csak úgy áradnak belőlem a korábbi élmények, tapasztalatok, megállapítások. Belülről látom a nagy egészet.
A népéletet, a hagyományokat, vagyis azt a kapaszkodót, amire a jövőben is szükségünk lesz, immár megidősödve, keveseknek megadatott egységben látom.
Mint a keleti népek öregjeit, most már esténként leültetnek, és arra kérnek, meséljek. Azt hiszem, ennek mai változata, hogy könyvekben adom tovább mindazt, amit megéltem.
De hiszen nem tettem semmi mást, csak megvalósítottam népmeséink parancsát, amikor azt mondják a legénykének: Eridj, fiam világot látni! – összegezte az elmúlt évtizedek munkálkodását Kunkovács László.
Az ötvenévi terepmunka eredménye a legalább 400 ezer fotográfia, és ennek a szívós, magas fokú elhivatottsággal, szenvedélyes odaadással, óriási elméleti és irigylésre méltó tapasztalati tudással végzett munkának az eredményei a már említett könyvek, a cikkek, tanulmányok, a fotókiállítások.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
