Dr. Ninkov Kovacsev Olga művészettörténész szombaton vette át a Forum Képzőművészeti Díjat. Az, aki akár egyszer is hallotta Olgát kiállításmegnyitón egy-egy művész munkásságáról, az alkotásokról őszinte lelkesedéssel, óriási szakmai hozzáértéssel beszélni, aki olvasta munkáit, az érzi, élethivatása, szenvedélye a művészettörténet.
Budapesten végzett művészettörténet-néprajz szakon, szabadkai középiskolákban tanított képzőművészetet. Amikor 1991-ben a Zentai Városi Múzeumba felvették művészettörténésznek, fél munkaidőben továbbra is tanított a szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumban. Zentán ő volt a múzeum első okleveles művészettörténésze.
– Azokban a nehéz háborús időkben nekem az jelentette az örömöt, a mentsvárat, hogy azon a szép anyagon dolgozhattam. Ez egyrészt a Zentai Művésztelep anyaga, másrészt a Tóth József-ajándékgyűjtemény (Tóth József Meštrović-tanítvány volt Zágrábban, sajnos igen korán elhunyt). Ezt a gyűjteményt testvére, Tóth Margit ajándékozta a múzeumnak, aki szenvedélyes képgyűjtő volt. Hangya Andrással és más festőkkel is barátkozott fiatalkorában. Amikor elköltözött Németországba, akkor honvágyból elkezdte a zentai tájképeket gyűjteni. Édestestvére, Etelka, Ács József felesége volt, nem csoda, hogy Ácstól van a legtöbb alkotás a gyűjteményben, más jeles vajdasági képzőművészünktől is számos alkotás szintén megtalálható itt, valamint a két világháború közötti zentai képzőművészet is képviselve van. A kollégáknak is sokat köszönhetek, jó csapat voltunk Zentán. Örülök, hogy újra van egy művészettörténészük.
Évekig a döcögő sínbusszal utaztál Szabadkáról Zentára a munkahelyedre, majd 1997-ben kerültél a Szabadkai Városi Múzeumba művészettörténésznek. Ám a topolyai képzőművészeti élettel való törődés is szívügyed volt.
– Minden munkahelyváltás azzal jár, hogy egy kicsit szinte újra kell kezdeni, persze, a tudás, tapasztalat nem vész el. A zentai múzeumi munkának köszönhetően lett szélesebb látóköröm, mert a Zentai Művésztelepre jártak topolyai művészek is, rajtuk keresztül a topolyai képzőművészetet is megismertem. Ez a Szabadka–Topolya–Zenta háromszög nekem egy nagyon otthonos háromszögem lett. Valahol felelősségemnek is érzem, hogy ezekkel a képzőművészekkel foglalkozni kell. Amikor Topolyán alakult a múzeum, elfelejtették vagy kihagyták a képzőművészetet. Kérvényeztem, hogy kerüljön be, írtam egy levelet az illetékeseknek, hogy milyen fontos, hiszen sok topolyai képzőművész van, akiről nem szabad megfeledkezni: Bicskei Péter, Acsádi Ilonka, Nagyapáti Kukac Péter, Ács József, Boschán György, Csernik Attila, Zsáki István, Németh Anna, Penovác Endre, Nagy László stb. Ezt a testület jóváhagyta, így került be a Topolyai Múzeum állandó tárlatába a képzőművészet. Sokáig az volt az egyetlen hely a környéken, ahol állandó képzőművészeti kiállítás fogadta a látogatókat, s benne például Nagyapáti Kukac képek.
Szabadkán rangos kiállítások szerzője vagy. Tudom, nehéz kérdés, de felteszem: melyikre/melyekre vagy a legbüszkébb?
– Mindegyik valami miatt kedves, valami miatt fontos, például mert évfordulóhoz kötődik. A Farkas Béla–Baranyi Károly kettős tárlatra jó érzéssel emlékszem vissza, mert még Temerinből is jött egy autóbusznyi látogató a szabadkai megnyitóra és Palicsra. Nem készült katalógus, de naptár igen. A portrés kiállítással és a portrés könyvvel eltöltött minden percre szívesen gondolok vissza. Ez teljes mértékben a Szabadkai Városi Múzeum anyagából állt össze. Örülök neki, hogy a szabadkai és a távolabbi közönség megismerheti a gyűjteményünk e fontos és gazdag részét, mert így még soha nem került feldolgozásra és kiállításra. Vannak olyan képzőművészek, akik csak egy-két portréval szerepelnek a gyűjteményben, emiatt soha nem volt gyűjteményes kiállításuk, most pedig bemutatásra kerülhettek. Kiderült az is, milyen erőt képviselnek a portrék. Igyekeztem, hogy ne csak a művészek rövid életrajzát és az idevonatkozó adatokat tegyem közzé, hanem azt is, amit a portréalanyokról sikerült megtudni. Vannak közismert személyiségek, pl. Mária Terézia, polgármesterek, ám vannak művészfeleségek, olyan lakosok, akikről jó, ha vannak adatok. Az Elisenhut Ferenc-kiállítást sem hagyhatom ki a felsorolásból, és Csóvics Ilonát, Szabadka első akadémiai végzettségű festőnőjét mindenképp meg kell említenem. A sors kezembe adta, hogy megcsinálhassam az ő első nagy önálló posztumusz tárlatát, és most pedig Szabadka első akadémiai végzettségű grafikus- és iparművésznőjének, Geréb Klárának a kiállítását is. Nagyon kedves emlék a Sáfrány Imre-tárlat is, amely rávilágított, mennyire sokrétű, sokszínű volt a művészete, milyen sokfajta tartalmat és stílust használt, ez is egy kihívás volt. Annak is örülök, hogy az idén vissza sikerült állítani az 1830–1930 közötti időszakot bemutató Vajdasági Magyar Képtárat.
Milyen a jó kiállítás?
– Összetett kérdés. Ehhez vannak múzeumi paraméterek is, meg lehet tanulni, hogyan kell kiállítást rendezni. A kiállítást megelőzően komoly kutatásokat végzünk, ez a tudás is befolyásolja, mit fogunk kiállítani és hogyan. És persze a szenzibilitás – van olyan kurátor, akinek több tehetsége van, jobb a szeme hozzá, és van, akinek kevésbé. Nagyobb múzeumokban látványtervezők közreműködnek egy-egy tárlaton, kisebb múzeumokban nincsenek ilyen szakemberek, de sokszor nincs rá pénz sem. A tárlatrendezés a kiállítandó tárgyanyag sokféleségétől, a problémakör összetettségétől is függ. Nálunk, Szabadkán a biciklis kiállításnál, a Lifka Sándort bemutató tárlatnál, a szecessziós kiállításnál, a Magyar Galériánál és néhány más tárlatnál volt látványtervező, Boros Viktória személyében mint külső munkatárs. A tárlat elrendezése egyébként legalább olyan fontos, mint a kiadványnál a jó formatervezés, a design. Egyébként Zentán kezdtem kiállításokat készíteni, ott voltak az első örömök és hibák is. Jól meg kell gondolni, mit hova helyezünk a falakon, szinte komponál az ember, hogy minden mű érvényre, kifejezésre jusson. Nem szabad, hogy a kiállított képek üssék, megfojtsák egymást, nem szabad túlzsúfolni sem a felületeket. A jól megkomponált kiállítás olyan, mint egy műalkotás. Ha minden a helyén van, jó érzés tölti el az embert, és a visszajelzések is számítanak. Volt, hogy már megnyílt a kiállítás, de éreztem, hogy egy-két hely ,,szúr”, nem oda kellett volna tenni azt a képet, így hát kijavítottam. Főképp ha sokáig él az a kiállítás, és lehetőség is van rá, érdemes ezt megtenni. Sok kutatás előzi meg a kiállítást: amikor a Magyar Galériát készítettem, amikor befejeztem a katalógust, az összes művész rövid életrajzát feldolgoztam, az összes adat megvolt, akkor bontakozott ki, akkor jöttem rá, hogy mi is itt a fontossági sorrend. Akkor próbáltam úgy összeállítani a kiállítást, hogy tényleg arról szóljon, amiről kell hogy szóljon. A művészettörténészek nem úgy dolgoznak, hogy jön egy csomó kép, és hopp kiakasztjuk.
Húsz éve publikálsz. Hogy lehet úgy írni, ahogy te is, hogy az a tanulmány, szakcikk egyaránt hasznos a szakembereknek, de élvezetes az egyszerű olvasónak is?
– Köszönöm az észrevételt, örülök, ha így látod. Kiállítást rögtön elkezdtem Zentán rendezni, havi rendszerességgel. Rendszeresen publikálni viszont kicsit később kezdtem, a kilencvenes évek közepén, s egyáltalán nem volt könnyű. Amikor már egy ideje foglalkozol ezzel, belejössz, jobban látod, jobban érzed a mértékeket. Fontos egy jó szakvéleményező, recenzens is, egy idősebb tapasztalt kolléga, akihez oda lehet fordulni. Bela Duranci volt az első, akinek leadtam a Csóvics Ilonka katalógushoz írt tanulmányomat. Baranyi Anna, Gellért Katalin, Irina Subotić is volt már a recenzensem, a témától függően. Számomra is nagyon nagy kérdés volt kezdetben, hogy tudományos legyen, amit írok, de ne legyen száraz és steril. Az elején nehéz volt megtalálni az arany középutat. Most már jobban érzem a fontossági sorrendeket, mércéket, tudom, hogy mennyire fontos egy jó koncepció, a forma, tehát az, hogy mit akar az ember, és hogyan. Nálunk művészettörténészeknél a legjobb módszer az, ha az adatokat, dátumokat külön vannak közölve, ugyanakkor a bevezető tanulmányban kontextusba lehet helyezni ezeket az alkotásokat. Arra is rájöttem, olvasmányosabb, ha a nagyon szövegeket kisebb egységekre bontom.
Iszonyúan sok kutatómunka áll egy-egy katalógusszöveg mögött is.
– Mindent elolvasunk, amit a témáról írtak, felhasználjuk azt is, de a mi munkánk az, hogy újat is adjunk, felderítsük a fehér foltokat, új kontextusba helyezzük azt az adott témát, mert a kutatás mindig halad előre, 20-30 éve másként láttak dolgokat, esetleg kevesebbet tudtak egy adott témáról. Vannak olyan témák, amelyekről senki sem írt. Ilyen a japanizmus divatja Szabadkán, amelyet tíz évig kutattam, mire összeállt, ezt a múzeumi évkönyvben publikáltam. A japanizmus belülről jött, de portrékiállításról, publikációról, és Eisenhut esetében is tudtam, fontosak, ezzel mindenképp foglalkozni kell, és a munka során mindkettőt nagyon megszerettem. A kiállítást, a tanulmányt is úgy próbálom összeállítani, hogy élvezetes is legyen, a látogató/ olvasó is megszeresse azt a témát, hogy tudja, miért fontos, miért kell ismernie legalább.
Irigylésre méltó szenvedéllyel tudsz beszélni a munkádról.
– Ez részben annak is köszönhető, hogy Szabadkán a Zeneiskolába jártam, a középfokú zenedében érettségiztem zongora szakon, nem akármilyen tanáraim voltak, aki oda járt, az egy ajándékot kapott. Nagyon meghatározó az a fajta művészet iránti alázat, az a fajta szeretet, humor, az a kommunikáció, amely abban az iskolában nagyon erősen megvolt a mi időnkben – most nem tudom, hogy van – meghatározó periódus volt az életemben. A genetikai kód is közrejátszott, amit örököltem a szüleimtől, az, ahogy neveltek. Most is minden rendben otthon, a férjem és a lányom együtt örülnek velem. Mindez nagyon fontos, én nem tudok közömbös lenni egy jó művésszel, egy jó alkotással szemben. És úgy gondolom, ha valami jó, azt ki is kell mondani. Nagyon sok kiváló képzőművészük van. Nekem fontos a néprajz is, néprajz szakon is végeztem. Nem foglalkoztam tovább vele, mert művészettörténésznek vettek fel, de az a fajta rálátást a dolgokra, azt a módszertant, amit a néprajz szakon megtanultam, alkalmazni szoktam. Ettől egy kicsit másabb vagyok, mint egy másik művészettörténész. A lényeg: dolgozni, dolgozni. Kellenének még munkahelyek Szabadkán, mi a múzeumban ketten vagyunk, de vannak olyan intézmények, ahol elkelne egy-két művészettörténész, és minden bizonnyal vajdasági szinten is. Ez egy fontos szakma, amelyet az építészet, festészet, szobrászat, grafika és iparművészet jelenlétéhez viszonyítva fejleszteni kellene, hogy több egyetemi végzettségű művészettörténész dolgozzon a műemlékvédelemben, képtárakban, múzeumokban, szerkesztőségekben, tanintézetekben.
A Forum Képzőművészeti Díj kapcsán beszélgetünk. Mit jelent számodra?
– Nagyon meglepődtem, mert ezt általában képzőművészeknek szokták kiosztani. Nagyon sokan gratuláltak olyanok, akiket én is megbecsülök, nagyra tartok, ami nagyon jólesett. A Forum-ház egy fontos hely a vajdasági képzőművészeti életben, Ács Józsefnek ott volt a műterme, az Új Symposion szerkesztősége, abban a házban dolgozott Kaupert Pál, Nemes István, Kapitány László, Maurits Ferenc, Csernik Attila, Léphaft ott dolgozik, Ács ott működtette a Forum képtárat, a Forum kismonográfiák ott jelentek meg, illusztrációs tevékenységben fontos helyet foglal el. A kilencvenes években feldolgoztam a Forum képzőművészeti gyűjteményét, később pedig a vajdasági magyar könyvillusztrációt, így jól ismerem a Forum Könyvkiadó szerepét a képzőművészet terén. Jólesik, hogy most megkaptam ezt a díjat. Aki dolgozik, alkot, elsősorban nem azért csinálja, hogy díjat kapjon, ám amikor ez megtörténik, jólesik. Életemben is kerek évforduló van az idén, ezért is jólesik. E mellett úgy érzem, hogy a szakmám is ezzel meg lett becsülve, az is kapott egy díjat, nem csak én.
