Kabók Erika ugyanolyan tűzzel, lelkesedéssel ír, szerkeszt, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt. Remek oktatási újságíró, kommentátor volt, az ő ötlete nyomán születtek például az általa szerkesztett Hétvége mellékletben olyan riportsorozatok, amelyekben megszólaltak a Goli otokon raboskodott vajdasági magyarok, vagy olyan sorozatok, amelyek azzal foglalkoztak, mely településen hol vannak az 1944-es áldozatok tömegsírjai. Lapunk újságíró-szerkesztőjének nemzeti ünnepünk alkalmából Áder János magyar köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozott. Kolléganőnkkel a díj kapcsán beszélgettünk.
Titkos gyermekkori vágya volt az, hogy újságíró legyen. Voltak újságíró-példaképek, akikre felnézett, de pedagógusi pályára készült, mert elérhetetlennek tűnt számára az újságírói pálya. Miután a Magyar Tanszéken megszerezte az egyetemi oklevelet, egy évig tanított. Majd felvették a Magyar Szóba.
Akkor, 1983-ban, harminc jelentkezőből választották ki a műveltségi teszt, a tájékozottsági teszt és a beszélgetés alapján kettőjüket: őt és Kecskés Istvánt. 1984. áprilisban kezdett el dolgozni. Abban az időben a Magyar Szóban 100 újságíró volt, a kezdőknek még külön íróasztal sem jutott. Mint akkoriban minden kezdő újságíró, az újvidéki rovatra kerültek. Az volt az iskola, ott tanulták meg a szakma alapjait. Hónapokig azt mondogatták nekik, hogy szívják a szerkesztőségi levegőt. – Persze, mindenki, aki bekerül a szerkesztőségbe, újságíró akar lenni, azt gondolja, hogy másnap már fél oldalas cikkeket, kommentárokat fog írni. Nem így van, tényleg szívni kellett a szerkesztőségi levegőt, a szerkesztők, a rovatvezetők bevezettek bennünket a munkába, utána kinek milyen affinitása volt, olyan rovatra került, én például a művelődési rovatra, ahol oktatással foglalkoztam évekig.
Mire emlékszel szívesen vissza azokból az évekből?
– Nagyon izgalmas időszak volt. Akkor is iskolareform zajlott, mert itt nálunk folyton iskolareform van, és valahogy mégsem kerülünk közelebb ahhoz, hogy a PISA-tesztek eredményei azt bizonyítsák, hogy a gyerekeink felkészültek, használható tudással rendelkeznek. Ez viszont nagyon fontos reform volt, mert akkor szüntették meg a kilencedik és tizedik osztályt, akkor nyíltak meg ismét a gimnáziumok. Mindenkit érdekelt, hogyan néz ez majd ki, hol lesznek gimnáziumok, milyen profilú gimnáziumok nyílnak. Nem volt internet, hanem vártuk, hogy a tartományi oktatási miniszter kijöjjön az ülésről, adja ide az anyagot, amely másnap kerül megvitatásra, és amelyről szintén másnap sajtótájékoztatót tartanak, hogy az újságírók fel tudjanak készülni, mert ahhoz, hogy tudjanak kérdezni, alaposan fel kell készülni. Nagyon élveztem azt a korszakot. Akkor szakújságírók voltak. Az én dolgom az volt, hogy az oktatásügyet kísérjem figyelemmel, a másik kollégának a film, a harmadiknak az irodalom, a negyediknek a színház volt a szakterülete, és arról a területről mindent kellett tudni a rossz bérezéstől kezdve a kritikáig minden oda tartozott. Amikor valaki valamit mulasztott, nem volt ott, amikor valami történt, nem tudott valami fontos történésről, akkor jött a jogos számonkérés. Ma nem ez a helyzet. Most jóval kevesebben vagyunk, minden újságírónak mindent kell csinálni és persze nem is terjed(het) ki a figyelme mindenre, nem is ismer(het) egy-egy területet olyan mélyrehatóan.
Majd a művelődési rovat szerkesztője lettél. Remek művelődési oldalakat csináltál. Arra is emlékszem, fél méter magas kézirathalom tornyosult az asztalodon, abból válogattál, hogy mi kerül be az újságba.
– Az egy gyönyörű időszak volt, nagyon szívesen emlékszem vissza rá. Igen, flekkpapírokra gépelt írások álltak ott, mert akkor még nem számítógépen dolgoztunk, hanem írógépen, ólomba tördeltük az újságot. Tizenegy munkatársa volt abban az időben a művelődési rovatnak, például Ládi István, a filmkritikus, Náray Éva képzőművészeti kritikus, Turi Tibor az irodalommal foglakozott, Pilcz Keceli Klára a filmmel, irodalommal, interjúkat készített, Bartuc Gabriella a színházról írt… Olyan gárda volt, amellyel nem volt nehéz jó újságot csinálni. Most is azt állítom – régóta vagyok szerkesztő, a tapasztalat mondatja velem –, hogy jó újságot akkor lehet csinálni, ha jók a munkatársak, jó anyagokat kap a szerkesztő, aki a háttérben áll. Hogy addig hogyan jutunk el, a szerkesztő adja, találja ki a témát, vagy az újságíró, az az olvasót nem érdekli, csak az, hogy mi kerül be az újságba. Ezekkel az emberekkel csodálatos volt együttműködni, nagyon színvonalas volt a művelődés, és akkor még Jugoszlávia egész területéről közöltük a híreket, színházról, filmről, vagy irodalmi híreket, interjúkat közöltünk és természetesen mindazon, ami Vajdaságban történt, igyekeztünk ott lenni, azzal foglalkozni.
Jugoszláviát említetted, természetes volt, hogy a Pulai Filmfesztiválon jelen volt az újságírónk.
– Nekünk a mi munkatársainktól kellettek tudósítások. Nem volt internet, telefonon diktált a szerkesztőségi gépírónőnek, – mindig időre ott volt az anyag –, és azt beszerkesztettük, megjelent a másnapi lapban. A lap rangját emelték ezek a tudósítások. Harminc éve vagyok újságíró, és nagyon sok anyagot írtam, nagyon sok anyagot beszerkesztettem ez alatt az idő alatt, egy napilapnál a taposómalomban az ember észre sem veszi ezt, egyik nap pörög a másik után, az ember teszi a dolgát, de amikor visszagondol, elképzelni sem tudja, micsoda mennyiségű betű lehet az, vagy egyáltalán csak cím, amit beszerkesztettem vagy leírtam.
A kilencvenes évek elején családoddal Szabadkára kerültél. Először a szabadkai rovat szerkesztője voltál, majd a Hétvége szerkesztője lettél. E 10 év alatt a Hétvége rovatban rengeteg olyan témáról írtunk, amelyekről azelőtt nem, gondolok itt például a Goli otokot megjárt vajdasági magyarokkal készült sorozatra.
– Nagyon fontos állomás az életemben, hogy Szabadkára költöztünk, megváltozott az életem és a munkám is. Egy szinte üres szerkesztőségbe érkeztem ide, a háború kitörése előtt, a kilencvenes évek legelején a szabadkai szerkesztőség 13 tagú volt, amikor én megérkeztem, mindössze 3 munkatárs volt a szerkesztőségben, ahol hamarosan a szabadkai rovat szerkesztője lettem. Egyértelmű volt, hogy fiatalítani kell. Kókai Péter főszerkesztése alatt megkezdődött a fiatalítás. Ez egy nagyon fontos időszak volt, jöttek a fiatalok, be kellett tanítani őket, foglalkozni kellett velük, én úgy gondolom, jó munkát végeztünk, nem csak én, hanem ők is. Sokan megfordultak itt, aztán a legjobbak maradtak a szerkesztőségben – emlékezett vissza Kabók Erika azokra az évekre. Napi munkája mellett vezette, szervezte a fél éves újságíróiskolát, neves újságírókat kért fel egy-egy előadás megtartására, majd a legjobb hallgatók a Magyar Szóba kerültek, foglalkozott velük egyénileg is, együtt nézték át a fiatalok által írt híreket, tudósításokat, javították a hibákat, tanácsokat adott a pályakezdőknek. Fárasztó munka volt, de megérte, mert akinek egyik nap még 35 hibája volt az írásban, annak másnap már csak 20 vagy 15. Ma már neves újságírók vannak azok között, akik a keze alatt „nőttek fel”.
Majd 2005-ben a Magyar Szó egy része áttelepült Szabadkára, ide került a deszk, a belpolitika, a művelődés, te a Hétvége rovat szerkesztője lettél. Ez is egy komoly váltás volt a munkádban.
– Itt kellett az újságnak szinte a felét megoldani, fiatal munkatársakkal, nagyon nehéz volt, sokat küszködtünk, rengeteget dolgoztunk, és mára nagyon jól összerázódott a csapat, én meg átadtam Tómó Margarétának a szabadkai rovat szerkesztését, a Hétvégét kezdtem el szerkeszteni. A Hétvégében, ahogy említetted, voltak nagy sorozatok, olyan témákról, amelyekkel nem foglalkozott korábban a Magyar Szó. Az ötlet az enyém volt, de az, hogy ezek létrejöhettek, és megjelenhetett egy-egy sorozatban tíznél is több interjú, személyes beszámoló, hogy ezeket a témákat körbe tudtuk járni, az a Magyar Szó szerkesztőségének az érdeme. Amikor elkezdtem például arról az elképzelésemről beszélni, hogy nézzük, vannak-e még Goli otokos túlélők, sikerült mindenkit ugyanolyan lelkessé tenni, mint amilyen lelkes én voltam, és akkor mindenki megkereste a saját környezetében ezeket az embereket és szállították a munkatársak az anyagokat. Azt gondolom, sikeres sorozat volt, mint ahogyan az is sikeres sorozat volt, amikor annak jártunk utána, hogy hol vannak az 1944/45-ös tömegsírok. Írtunk arról, hogy Zomborban lebetonozták, a buszállomás van rajta, Szivácon szántóföld van, ahol egykor elásták a megtorlások áldozatainak holttestét, vagy például írtunk arról, hogyan kerültek Bajmokon egy magánparcellára azok, akiket kivégeztek, kik ásták a sírokat, mi történt azzal a sírhellyel. Most már évente megemlékezések vannak ott, azon a helyen. Most is készítünk egy sorozatot, nagyon- nagyon szeretem, élvezem ezt is. Március 15-én indítottuk a Szórványlétben című sorozatunkat, és azt tervezem, hogy az év végéig 41 olyan települést keresünk fel, ahol szórványban élnek a magyarok, és ahol nagyon megcsappant a létszámuk. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan éltek 40–50 évvel ezelőtt, most hogyan élnek és milyen sors vár rájuk, mi történik velük, van-e kapcsolatuk a tömbbel. Gombos és Veprőd az első két helyszín, ahol jártunk, a következő Hódság lesz, majd Bács következik. A Bánságban, Bácskában, Szerémségben minden ilyen szórványtelepülésre el fogunk utazni. Ez szintén nem az én vállalkozásom, igaz, az én ötletem, de az egész szerkesztőség részt vesz ebben.
Ez, hogy ennyire problémaérzékeny újságíró vagy, szerinted adottság kérdése, személyiségfüggő, vagy pedig az újságírói gyakorlat hozta magával, vagy ez is, az is?
– Azt vallom, az lehet jó újságíró, akiben egyebek között megmarad a gyermeki kíváncsiság. Ha valakit igazán érdekel valami, csakis akkor tud hitelesen kérdezni, akkor tud a probléma mélyére ásni. Valószínű, hogy a tapasztalat, a 30 éves újságírói gyakorlat is benne van ebben. Ez kialakul az emberben, mint ahogyan, amíg nem voltak magnók, az újságíróban kialakult, hogy egyszerűen megjegyzi az elmondottakat. Például a parlamenti tudósítást úgy írtuk meg, hogy lejegyzeteltük, ki mit mond, közben kialakult az a képesség, hogy az ember képes volt fél napra megjegyezni, amit hallott. Ugyanígy nyilván ki vannak az újságíró érzékszervei élezve a problémákra, de én alapvetően egy kíváncsi ember vagyok, nagyon szeretem ezt a hivatást, mert azt gondolom, ez egy hivatás, életforma. Újságírónak lenni csakis úgy lehet, ha az ember éjjel-nappal újságíró – vallja kolléganőnk.
Hogyan látod a Magyar Szó, az írott sajtó helyzetét?
– Sokan temetik az írott sajtót. Én nem. Azt gondolom, ahogyan a könyv nem szűnt meg és nem fog megszűnni attól, hogy tableten lehet könyvet olvasni, és vannak mindenféle elektronikus kütyük ahhoz, hogy szövegeket lehessen olvasni, ugyanúgy az újságok esetében is világtendencia, hogy csökken az eladott példányszám, de nem fog eltűnni a papír alapú újság. Mi azonban egy specifikus helyzetben vagyunk, mi kisebbségi lap vagyunk. Bele kell abba nyugodnunk, hogy korlátozott a piacunk. Most nehéz évek vannak, mindenkinek nehéz, a gyári munkásnak, az értelmiségieknek, az újságírónak is, de azt vallom, a tudásunkhoz mérten a legjobb újságot kell csinálnunk. Jó, hogy van internetes kiadása is lapunknak, de nagyon fontos, hogy a Magyar Szó nyomtatott formában is megmaradjon. Kisebbségként vannak bástyáink, és ha ezek a bástyák összeroppannak, eltűnnek, akkor nagyon könnyen felszámolódik ez a közösség. Ezek a bástyák az anyanyelvű tagozatok, az újságjaink, folyóirataink, színházaink, ezek azok, amelyek jelzik azt, hogy vagyunk. Gondoljunk bele, egyetlen kisebbségnek sincs napilapja Vajdaságban, csak nekünk, és ez jelent valamit, ez fontos, ettől politikai súlya van ennek a közösségnek, és ha ezt így fogjuk fel, akkor a munkánk és a Magyar Szó léte rendkívül fontos.
Az Áder János, magyar köztársasági elnök által adományozott magyar állami elismerés kapcsán beszélgetünk. Hogyan élted meg ezt a díjat?
– Az ember nem a díjért dolgozik, eszébe sem jut senkinek, hogy a munkájáért díjat fog kapni. Lelkesedéssel végeztem mindig is a munkámat, ezután is így lesz. A korom ellenére még mindig tudok lelkesedni, most épp a legújabb munkáért. Jólesik, amikor a teljesítményt elismerik, de sohasem gondoltam volna, hogy állami kitüntetett leszek. Sokat jelent, hogy valaki kívülről azt látja, hogy az a munka, amit eddig végeztem, ahogyan végeztem, az minőséges, fontos. Ennek csak örülni tudok, és ezután is teszem a dolgom, néha jól, néha kevésbé jól.
Kabók Erika két fiával a díjátadó után
Egy epizód Kabók Erika újságírói hozzáállásának illusztrálására: amikor tíz éve egy kishírt olvasott egyik országos napilapban, hogy Borban színesfémtolvajok ellopták Radnóti Miklós szobrát, néhány nap múlva már riportot közölt azokról a bori, žagubicai helyszínekről, ahol a munkaszolgálatosokat fogva tartották, dolgoztatták, írt arról, hogy mekkora tisztelet övezi Borban Radnóti emlékét, s ennek nyomán – a politikum közreműködésével, a magyar és a szerb állam összefogásával – néhány hónap múlva már ismét felavatták a szerbiai bányászvárosban Varga Imre Radnóti-szobrát, csak most nem az elhagyatott tóparton, hanem a városközpontban. Ez csak egy példa, de említhetném az újságíró-utánpótlás nevelés terén végzett tevékenységét is.
Kabók Erika 20 éve a Duna TV vajdasági tudósítója.
– Nagyon fontosnak tartom, hogy egyáltalán megalakult a Duna Televízió, mert így tudtunk hírt adni magunkról más külhoni területeknek, és mi is értesülhettünk a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi magyarok életéről. Tudósítóként rengeteg helyen jártam Vajdaságban, ez alatt az idő alatt rengeteg fontos dolog történt a politikában, a közéletben, de a kisemberek problémájával is foglalkoztunk, riportokat készítettünk érdekes emberekről. Nagyobb ecsetvonásokkal kellett a Duna Televíziónak vagy most a Magyar Közmédiában tudósítani, úgy kell elmagyarázni a vajdasági történéseket, hogy aki nem ismeri a legmélyéig a problémát, annak is rálátása legyen, hogy itt mi történik. Ebből a televíziós munkából tanultam meg egy kicsit felülről szemlélni magunkat, és ennek hasznát vettem az írott sajtóban is.
