A színház-pedagógiai módszereknek a tanteremben és az irodalomtanításban történő alkalmazási lehetőségeit kutatta az elmúlt hónapok során Kiss Anita, aki az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén nemrég Színház-pedagógiai módszerek a tanteremben és az irodalomtanításban címmel írta meg mesterdolgozatát, amelyet azóta sikeresen meg is védett. A térségünkben újszerűnek tekinthető kutatásaiban mentorként dr. Horváth Futó Hargita, a Tanszék tanára volt a segítségére.
(fotó Szerda Zsófia)
– Kiskoromban esténként sokszor hallgattam elalvás előtt nagyapám és nagyanyám színházas történeteit, mivel műkedvelő színjátszók voltak akkor, amikor fiatalok voltak. A mai napig úgy mesélik a történeteket, hogy kivehető minden egyes szavukból, hogy ez volt az életük, amit igazán szerettek csinálni. Ilyenformán már régóta kapcsolatban állok a színházzal. Amikor Újvidékre kerültem egyetemre, nem volt olyan előadás az Újvidéki Színházban, amit ne néztem volna meg, és ezt csak tetőzte az, hogy a párom is színész. Az egyetemi tanulmányaim alatt leginkább azt igyekeztem feltérképezni, hogy a magyar irodalomnak és legfőképp az irodalom módszertanának milyen kapcsolódási pontjai lehetnek a művészetekkel, a filmmel, a fotóval, a festményekkel, a zenével, de legfőképp a színházzal és a médiával. Ilyenformán az alapképzés utolsó évére tudtam, hogy vagy médiapedagógiával vagy színházpedagógiával szeretnék foglalkozni a mesterképzésen. Miután utánaolvastam mindkettőnek, rájöttem, hogy a színház-pedagógia olyannyira kiaknázatlan terület nálunk, hogy alig foglalkozott vele valaki. Egy korszerű téma feldolgozása mindig nehezebb, hiszen kevés szakirodalom áll a kutató rendelkezésére, önálló gondolkodást és önbizalmat igényel a különböző vélemények közötti igazságok, összefüggések megtalálása. Értem ezt arra is, hogy például az adott témának egészen jó magyar szakirodalma van, viszont a témáról kialakult vélemények nem minden esetben egységesek. Ez köszönhető annak is, hogy folyamatosan bővülő, nem lezárt diszciplínáról van szó, hanem inkább diszciplínák találkozásáról, amelyek külön-külön is keresik a saját új és újító útjukat. De mivel szeretem a kihívásokat, és ebben találtam bőven, ezért döntöttem a színház-pedagógia mellett – magyarázta Kiss Anita, hozzátéve, mivel a színház-pedagógia témakörét szűkítenie kellett, éppen kapóra jött, hogy Vukosavljev Iván, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója a 2014/2015-ös évadban kitalálta, hogy készítsen a társulat egy tantermi produkciót. Ezzel tehát adottá vált számára a téma szűkítése, a színház-pedagógia egyik alkategóriája ugyanis az osztályteremszínház. – A dolgozat nagy része nem az elméletre, hanem a valós gyakorlatra épült. Négy részre tagoltam a dolgozatot. Az első részben foglaltam össze a színház-pedagógia elméletét és történetét. Ezt azért tartottam fontosnak, mert Vajdaságban csupán négy magyar nyelvű professzionális színház működik. Ebből jelenleg egy színház foglalkozik színházpedagógiával, elméleti háttértudás nélkül. A módszerhez tartozó magyar nyelvű szakirodalmat Budapesten lehet beszerezni. Nem titkolt célom volt ezzel az is, hogy a dolgozat ezen része alapul szolgálhat a jövőben a vajdasági színházi neveléssel foglalkozó társulatoknak. A dolgozat második részében igyekeztem azon kapcsolódási pontokat feltérképezni, hogy kapcsolódik-e, kell-e, hogy kapcsolódjon az irodalom a színházpedagógiához, illetve milyen előnyei és hátrányai lehetnek annak, ha egy-egy ilyen produkció például szépirodalmi vagy kortárs szövegre épül. A dolgozat ezen része azért volt érdekes, mert erre vonatkozóan semmilyen szakirodalmat nem találtam, tehát nem volt miből építkezni. A dolgozat további részében a Zentai Magyar Kamaraszínház produkcióját elemeztem, valamint 540 diákkal töltettem ki azt a kérdőívet, amely azt volt hivatott felmérni, hogy mekkora sikeressége volt a produkciónak a diákok körében, ilyen jellegű, ennyire interaktív előadásban ugyanis még nem vettek részt a tanulók. A végén pedig kidolgoztam egy saját produkció tervezetét, amely Salinger Zabhegyező című művére épül. Azokat a témaköröket igyekeztem érinteni benne, amelyet a diákok jelöltek meg, mint olyan témaköröket, amelyekről szívesen beszélgetnének egy másik produkció alkalmával – mesélte Anita, aki arra a kérdésre, milyen következtetésekre jutott a vizsgálat során, hozzátette, a kérdőíves felmérés eredményei egyértelműen azt mutatták, hogy a fiatalok pozitívan reagáltak a produkcióra. Felismerték azt, hogy a produkció ugyan nem változtatta meg a véleményüket, ami egyébként nem is volt célja, de mindenképpen elgondolkodtatta őket az adott témakörökkel kapcsolatban, ami célja is volt a produkciónak. – Érdekes, hogy egy újabb produkció alkalmával legszívesebben továbbra is iskolai problémákkal foglalkoznának a diákok. A második helyen az alkohol- és drogproblémákról szóló előadásokon vennének részt. Ezenkívül az emberi kapcsolatok és a stressz kezelésének témaköre volt még populáris a középiskolások körében. Nem meglepő, hogy legkevésbé a tananyagról szeretnének előadást látni. Nem titkolt célja a színházi nevelésnek a színházra nevelés is, habár nem ez az elsődleges. Manapság egyre inkább terjed az a nézet, hogy a világban megjelenő problémákra menekülési lehetőséget látnak a nézők a színházban. Félreértés ne essék: a színház szórakoztató funkciója is nagyon fontos, ám nem szabad csak erre korlátozódnia. Úgy kell változtatni, hogy az a nézőnek ne legyen szembetűnő. Erre jó megoldás a színházi nevelés gondolkodtató funkciója, hiszen elég korán neveli rá a fiatalokat arra, hogy értően és kritikusan álljanak hozzá a különféle témaköröket feldolgozó darabokhoz. A legdöbbentőbb mégis az volt, amikor a tanárok olyan dolgokat tudtak meg a diákokról a produkció alatt, amelyeket a napi oktatás során nincs lehetőségük megtudni. Ebből pedig sokat meríthetnek később – fogalmazott Anita, hangsúlyozva, a színházi nevelés alkalmával ritkán tekinthető direkt célnak egy irodalmi anyag megismertetése, a cél sokkal inkább valamilyen fontos emberi, erkölcsi, társadalmi probléma elemzése. Ehhez a színész-drámatanár improvizációkat, saját szövegeket, valamint irodalmi anyagot is felhasználhat, feltéve, ha talál olyat, amely megfelel a célnak. – Esztétikai szempontból előnyösebb lenne irodalmi szöveggel foglalkozni, viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy a szöveg ad egy elsődleges gátat, ami a szöveg megértése. Irodalmi szöveget alapul venni tehát akkor érdemes, ha az életkorban megfelel, a diákok értelmi szintjéhez közel áll, és lehetőleg aktuális is. Mindenképp előnyösebb tehát kortárs szöveggel foglalkozni, vagy legalábbis kortárs újrafordításokkal. Ha egy tanár olyan témát és módszert választ, amely a mai kor gyermekéhez szól, akkor könnyebben hozzá tudja kapcsolni a kötelező tananyagot. Ilyen módon az osztályteremben megvalósuló színházi nevelésnek nem feltétlenül kell az irodalomhoz kapcsolódnia, de amennyiben a színház-pedagógia talál egy olyan irodalmi szöveget, amelyen keresztül meg tudja szólítani a diákokat, akkor nagy előnye származhat belőle az oktatásnak. Ha irodalmi anyagon keresztül történik az átadás, akkor a magyartanárok könnyebben továbbgondolhatják a diákokkal a produkció tanulságát, motívumait stb. a további órákon, sőt hozzá tudnak kapcsolni más műveket is, amelyekben megjelennek egyes részletek, motívumok. Ilyen esetben azonban azzal is számolnia kell a tanárnak, hogy az irodalmi anyag csak váza egy-egy ilyen előadásnak, nem ragaszkodik teljes valójában az eredeti műhöz, sőt általában csak részletet dolgoz fel. A tanárnak is meg kell látnia és éreznie kell az áthallásokat ahhoz, hogy aztán érdemben foglalkozni tudjon a gyerekekkel, az eredeti művel és a látott produkcióval is. Tehát mindenképp úgy látom, hogy nagyon nyitott gondolkodásúnak kell lenni ahhoz, hogy jól fel lehessen a további órákon dolgozni egy-egy ilyen produkciót – magyarázta Anita, aki kérdésünkre, lát-e reális esélyt arra, hogy ezek a módszerek régiónkban is elterjedjenek, és az oktatás szerves részét képezzék, egyértelmű igennel felelt, mondván, a Zentai Magyar Kamaraszínház produkciója nagy sikert aratott a fiatalok körében, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy az 540 megkérdezett diákból mindössze ketten válaszoltak a kérdőívben nemmel arra a kérdésre, hogy szívesen látnák-e ismét egy újabb hasonló produkcióval a társulatot. – Azt hiszem, ez önmagáért beszél. Viszont úgy gondolom, hogy erre egy társulat kevés. A színház majdnem minden középiskolában járt Vajdaságban, viszont nem minden osztályban, az általános iskolákról nem is beszélve. Ismerős, praktizáló tanárok keresnek meg időről időre, hogy hogyan lehetne ezt a produkciót ismét elhívni, mert lenne rá igény. Azt viszont tudni kell, hogy a társulatok a színház-pedagógiai elvek szerint nem kérhetnek pénzt a diákoktól a produkcióra, hiszen azt a diákok ingyenesen tekinthetik meg. Tehát az általános gyakorlat az, hogy pályázati pénzből finanszírozzák a tájolást. A megvalósuláshoz ilyenformán támogatásra van szüksége a társulatoknak, éppen ezért talán ez a legfontosabb feltétele a produkciók létrejöttének – tette hozzá Anita, aki elmondta, szeretne elvégezni egy felmérést a tanárok körében is, azt azonban, hogy mikor kerül rá sor, egyelőre nem tudja, a kutatás mellett azonban azt is fontosnak tartja, hogy a tanárok szélesebb képet kaphassanak arról, mi is ez az egész, valamint arról is, hogy hogyan lehet feldolgozni az előadás alatt kapott információkat, illetve hogyan lehet integrálni a felvetett témákat, problémaköröket a tananyagba.
