Nagy sikert ért el a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében megrendezett Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fórumán a fiatal szabadkai színész, Kucsov Borisz, aki A bánsági szamuráj című drámájáért megkapta a győztesnek járó Vilmos-díjat.
A magyarországi Színházi Dramaturgok Céhe immár harminc éve szervezi meg a pécsi Nyílt Fórumot, amelynek a füzetében minden évben megjelenik néhány, arra érdemesnek talált, korábban még nem publikált dráma, ezek közül a fórumon megjelenő olvasóközönség kiválasztja a neki leginkább tetszőt, és a legtöbb szavazatot kapó darab szerzője nyeri el a díjat. A kötetben az idén Kucsov műve mellett Almássy Bettina Családi Al-Bumm, Szíjártó Tímea Aletta Az eset és Pálffy Zsófia Kék virsli című alkotása jelent meg.
Az ifjú színésznek ez volt a második próbálkozása a drámaírással, igyekezett a vajdasági közegben felismerhető figurákat felvázolni, illetve arra törekedett, hogy a kacagtató humor mögött ott legyen a véleménye, valamiféle társadalomkritika is.
Azt tudtuk, hogy színész vagy, hogy rendezőasszisztensként is ténykedtél már, a rádiós szerepvállalásod is ismert. A drámaírás hogy került a tevékenységi körödbe?
– Két évvel ezelőtt jött az első sugallat, felkeltette ugyanis az érdeklődésem a szabadkai Népszínház drámaíró pályázata, arra írtam az első szövegem. Nem került a kiválasztott darabok közé és nyilvánosság elé a Ringlispíl, habár az is el lett küldve a Dramaturgok Céhének, viszont nem váltott ki különösebb érdeklődést. Ez a második próbálkozásom, amelyet már érdeklődéssel fogadtak a Dramaturgok Céhénél, és beválogatták a négy kortárs dráma közé a Nyílt Fórum füzetébe, hogy megjelenjen. Nincs semmilyen előtudásom a drámaírással kapcsolatban, egyedül annyi, hogy a színházi tapasztalataim felhasználva próbáltam összerakni egy szöveget.
A bánsági szamuráj nemcsak címében, hanem történetszálaiban is vajdaságinak ható történet. Mintha az újságokban olvasott hírek elevenednének meg újra benne.
– Igen, általam ismert, valóban létező társadalmi problémákra is próbál reflektálni A bánsági szamuráj, nem akartam, hogy csak egy vicces történetmesélés legyen, tele érdekes ötletekkel. Megpróbáltam valamiféle kritikát is megfogalmazni benne, amely nemcsak kifejezetten a vajdasági helyzetre vonatkozik, hanem akár általánosnak is tekinthető. Habár azok a dolgok ihlettek meg, amelyek a médiából és innen-onnan ránk zúdulnak, amelyek körülöttünk, a mi környezetünkben történnek, és a dráma ezeket fordítja ki bizonyos helyzetekben.
Célod is volt, hogy a vajdasági ember magára ismerjen?
– Fontos volt, hogy ezt a közeget megpróbáljam valahogy megrajzolni, de ennek is van egy ironikus vonulata, és inkább a humor felől igyekeztem ezeket a jelenségeket megközelíteni. Ezáltal egy kicsit könnyedebb lesz az egész. Azért is választottam műfaj-meghatározáskor a tragikomédiát, mert nevetünk ezeken a dolgokon, de valahol tragikus is sok téren a helyzetünk.
A POSZT-on milyen értékelésben volt részed?
– Megjelent a füzetben, és mindenki elolvashatta, illetve volt beszélgetés a darabról. Karsai György színháztörténész beszélt róla, aki úgy kezdte a mondandóját, hogy ő nem válogatta volna be ezt a darabot ebbe a füzetbe, mert szerinte ez nem egy olyan alkotás, amely érdemes rá, és kitért arra is, hogy miért gondolja ezt. Sok mindenben egyetértettem vele, hiszen olyan hibákat mondott, amelyeknek java részével én is tisztában voltam, hiszen nincs olyan jellegű tapasztalatom, amelynek segítségével átláthattam, kiküszöbölhettem volna ezeket. Dramaturgiai problémákra, bizonyos szálak elvarratlanságára vagy éppen erőltetett összekapcsolására gondolok, illetve sok olyan dolog is belekerült, amelyre valójában talán nincs is szükség, mert megakasztja a történetet, vagy olyan vizekre evez, amelyek nem fontosak. A darab erényei között az ötletességét és a humorát emelték ki, illetve a cím is nagy tetszést váltott ki.
A szamuráj téma egyáltalán hogy került összefüggésbe a Bánsággal?
– Kezd Magyarországon is divatba jönni, és nálunk is van egy vonulata az úgymond blődli daraboknak. A trashfilmek kapcsán jutott eszembe, hogy jó lenne valami hasonlót drámában elkövetni. A filmekben is van egy szamurájos vonal, és ezt akartam összekeverni kicsit a bánsági abszurditással. Valami olyat szerettem volna, amit nem nagyon láttunk még színházban, és viccesnek tűnt, hogy szamurájokkal is foglalkozzunk kicsit.
Hogy még abszurdabb legyen a történet, az egyik szamurájod vak is.
– Igen, Zatoichi, aki Takeshi Kitano 2003-as filmjének a címszereplője is. Tulajdonképpen a szereplők nagy része ebből a filmből van kölcsönözve. A filmben is vak a főhős, aki egyben masszőr is. Ihletet adott ez a film a darab megszületéséhez.
Lesznek még további drámaírói próbálkozásaid?
– Vannak ötletek a fejemben, de igazából még nem tudom eldönteni, mennyire szeretnék ezzel komolyan foglalkozni. Én elsősorban színésznek gondolom magam, mindig is az volt az álmom, hogy az legyek, és továbbra is ezzel szeretnék foglalkozni. Igaz, hogy egy jó kikapcsolódás és jó érzés az embernek kiírni magából azokat a gondolatokat, amelyek a fejében vannak. Úgyhogy ezt eddig hobbinak éltem meg, ha lehet így fogalmazni, és a jövőben sem fogok erőnek erejével azon lenni, hogy új szövegeket írjak, hogyha nem jön az ötlet, ha nem érzem magamban azt a késztetést.
